Reformáció és ünnep
Az ünnep tartalma
Photo by NinaMalyna on iStock by Getty Images
Üres, kép nélküli keretek a falon. Különböző méretűek és alakúak, ugyanakkor egyformán díszesek, stílusukban kifejezetten illenek az elegáns tapétához, amely mögöttük látható. Megkomponált rendezettségük ünnepélyességet sugároz. Csupán egyvalami hiányzik belőlük: a tartalom.
Ünnepeink, köztük a reformáció kezdetének ötszáz éves jubileuma kapcsán is elengedhetetlen szempont a tartalmi tényező. Mit is ünneplünk valójában? Kiről szól, miről üzen, kihez-mihez irányít bennünket – és tanúságtételünkön keresztül persze másokat – az ünnep? Nem fölösleges kérdésfeltevés ez, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy mindig könnyebb fenntartani a dekoratív kereteket, mint megőrizni az ezeknek is értelmet, célt és létjogosultságot adó tartalmat.
Miben is lehetne hát megragadni azt a tartalmi lényeget, amelyről nem feledkezhetünk meg a reformáció ötszáz éves évfordulóján sem? Kinek az arcvonásait hozzák közel az alkalomhoz illő módon felújított, bearanyozott, vagy épp a maguk egyszerűségében szép „kereteink”?
Vissza
Gyakran hangoztatott gondolat a reformáció hitújításként való meghatározása. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a reformáció egyházai valami olyasmit adtak hozzá a keresztyén hit tartalmához, ami mindaddig nem volt jelen benne. Sőt talán olyasmit is, ami attól merőben idegen tanítás. Valójában azonban Luther és társai nem az újítás, hanem az eredeti gyökerekhez, az „egyház legfőbb kincséhez” való visszatérés mellett szálltak síkra (reformáció = visszaalakítás).
Írásaikban a reformátorok rendszeresen hivatkoztak az ókori egyházatyák műveire, válaszul ellenfeleik vádjaira nem egyszer hívták segítségül neves hitelődeik érvrendszereit, megállapításait. A reformáció egyházai hitvallásai irataik között mindig is számon tartották az Apostoli, Nicea-Konstantinápolyi és Athanasiusi hitvallásokat, melyek a keresztyén hit tömör összefoglalásának a 2–8. századokban keletkezett szövegei. Ami pedig a legfontosabb: újra egyedül a Szentírást tekintették és fogadták el az egyház tanításának elsődleges mértékadó normájaként.
Az Ágostai hitvallás befejező részében Melanchthon így fogalmaz: „...sem tanításunkban, sem szertartásainkban nem fogadtunk el semmi olyat, ami ellenkeznék a Szentírással vagy az egyetemes egyházzal, mert mi szemmel láthatóan a legnagyobb gonddal óvakodtunk, hogy valamilyen új és istentelen hittétel be ne lopózzék gyülekezeteinkbe.” [1]
Krisztushoz
A keresztyénség gyökereihez való visszatérés oka a reformátorok részéről a Krisztushoz való visszatalálás (megtérés) igénye volt. E mögött pedig annak az evangéliumi üzenetnek a komolyanvétele állt, miszerint bűnös, elveszett voltunk reménytelenségéből egyedül az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztus, az emberiség Megváltója hoz menekülést.
Nem véletlen, hogy Luther és a reformáció abban látta feladatát, hogy Krisztusra mutasson. Ezt örökítette meg Lucas Cranach a wittenbergi városi templom oltárképének predelláján, melyen a keresztre feszített Krisztusra mutató Luther látható.
Ez jelentkezik a reformátori alapelvekben is (solus Christus – egyedül Krisztus, sola Scriptura – egyedül a Szentírás, sola gratia – egyedül a kegyelem, sola fides – egyedül a hit), melyek közül a solus Christus elv azt jelenti, hogy egyedül Krisztus a közvetítő Isten és emberek között, és így senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás és az üdvösség.
Ez a meggyőződés érhető tetten Luther bibliaértelmezési gyakorlatában, amelyet ebben az egyszerű kifejezésben foglal össze: „was Christum treibet” (ami Krisztust hordozza), vagyis „minden tanítás próbaköve, ha megvizsgáljuk, beszél-e Krisztusról vagy sem”. [2]
Legegyértelműbben mégis a megigazulásról szóló reformátori tanítás fejezi ki ezt a Krisztus-központú teológiát, amely kimondja: nem saját érdemei és cselekedetei alapján igazulhat meg az ember, hanem egyedül Isten kegyelméből, Krisztusért, ingyen, hit által. [3]
A reformáció ünnepe – még ha fél évezredes jubileumról van is szó – valójában nem az egyháztörténet egyes alakjait, hanem az őket is megragadó és általuk munkálkodó Jézus Krisztust állítja a középpontba.
Ma is
A reformációra általában úgy gondolunk, mint egy viszonylag jól körülhatárolható egyháztörténeti korszakra, azoknak az eseményeknek az összességét értve ez alatt, amelyek Luther és a többi reformátor fellépéséhez köthetően a 16. században mentek végbe Európában. Ebben az értelemben a reformáció korszaka lezártnak tűnik, ugyanakkor nem volna helyes, ha azt kizárólag a történelmi múlt részeként említenénk. Hiszen a reformációnak köze kell hogy legyen jelenünkhöz is.
Ecclesia semper reformanda – az egyház mindig reformációra szorul. [4] Földi vándorlása során soha nem tekinthető befejezett, kész és tökéletes közösségnek. Minket is szüntelen önvizsgálatra kell, hogy késztessenek a reformáció felismerései: vajon nem távolodtunk-e el a jézusi középponttól, nem lettünk-e hűtlenek elhívatásunkhoz?
Reformációra van szükségünk ma is, amely egyedül Isten Szentlelkének munkája nyomán történhet. Isten ezért kínálja szüntelenül kegyelmének hatékony eszközeit: az élő ige – viva vox evangelii, a keresztség és az úrvacsora személyre szóló ajándékai emberek és közösségek életének helyreállítását munkálják. Éltető oxigénhez juthat hitünk és reménységünk a naponkénti imádság lélegzetvételével. Mindezekkel a szeretet és szolgálat új dimenziói tárulnak fel életünkben. Ahogyan az ünnep tartalmának komolyan vétele is erre segít minket: Vissza – Krisztushoz – ma is.
Megjelent: Evangélikus naptár a 2017. évre. Luther Kiadó, Budapest, 2016. 53–56. o.
[1] Ágostai hitvallás. In: Konkordiakönyv – A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 2. Luther Kiadó, Budapest, 2008. 67–68. o.
[2] Luther Márton: Előszó Szent Jakab és Júdás leveléhez (1522) In: uő.: Bibliafordítás, vigasztalás, imádság. Luther Kiadó, 2011. 317. o. (Luther válogatott művei 5.)
[3] Vö. Ágostai hitvallás, IV. A megigazulásról. KK 22. o.
[4] A tévedésből gyakran Luthernek tulajdonított kijelentés eredete a református tradícióban keresendő, valószínűleg a holland Jodocus van Lodensteintől (1620–1677) származik. Üzenetében ezzel együtt reformátori felfogást közvetít. Vö. Luther 95 tételének első pontjával.