Hitvallás és modern élet
A régi és új hitvallások ereje, szerepe, jövője
A hit megvallása
Amikor hitünkről beszélünk, akkor életünk legszemélyesebb kérdéséről vallunk. Így is szoktuk mondani: bizonyságot teszünk. Ugyanakkor hitvallásainkban Isten igéjére válaszolva a legnyilvánosabb, legegyetemesebb magatartásformába kapcsolódunk be. Nem népi vagy személyes hiedelmek felsorolásáról van itt szó, hanem arról a legalapvetőbb középpontról, amelyhez egész életünket viszonyítjuk. Arról az alapról, amelyre létünket építjük, amelyen állunk. Arról a meggyőződésről, amely tartja az embert, amely meghatározza gondolkodását, egész magatartását. A hit megvallásának eseménye a keresztyén élet és az egyháztörténet egyik nagyszerű pillanata. Ilyen az egyéni hitvallás, de még inkább a közösségi vagy egyházi hitvallás. Olyan megnyilvánulás ez, amelyben kifejezésre jut, hogy miként tekintünk Istenre, és ugyanakkor önmagunkra. Válasz Isten igéjére. Nem véletlen, hogy istentiszteleti gyakorlatunkban is Isten igéjének hallgatását követően kerül sor hitünk gyülekezeti körben történő megvallására.
Álljon itt első példaként a Zsoltárok könyvének 51. részében olvasható bűnvalló imádság, amely felirata szerint Dávid zsoltára, méghozzá abból az időből, amikor Nátán próféta szavain keresztül Isten igéje figyelmezteti a királyt elkövetett bűnére: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! (…) Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem.” (Zsolt 51,3.7) Ez az imádság is válasz Isten hirdetett igéjére. Dávid megvallja hitét, mely szerint Isten irgalmas és igazságos, ő maga ellenben „vétekben fogant” bűnös ember. Bizonyságot tesz azonban arról is, hogy ez a kettő nem független egymástól, hatással van egyik a másikra, hiszen az ember hűtlensége megszomorítja Istent, aki viszont igazságával megtérésre hívja a vétkezőt.
Amikor valaki megvallja hitét, az mindig jóval több, mintha csak azt állítaná, hogy van Isten. Hitvallásainkban mondunk is valamit Istenről. Kifejezésre juttatjuk, hogy milyennek ismertük meg őt, hogy mi az akarata, s hogy mit jelent ez a mi számunkra, a mi életünkre nézve. Dávid zsoltárában is azt látjuk, hogy rögtön magára, személyes életére vonatkoztatja az imádkozó mindazt, amit Istenről és Istentől tud. Nem csupán spontán megnyilvánulás a hitvallás; legtöbbször inkább olyan tudatos magatartás, amelyre Jézus missziói parancsa is indítja a benne hívőt: „…tegyetek tanítvánnyá minden népet…”.
Talán nem is gondolnánk, mennyire különböző módon történhet hitünk megvallása. Nemcsak szavakkal, de tettekkel, jelekkel is lehet hitet tenni. Nem egyszerűen egy kötött, betanult szöveg felmondása ez, hanem életünk egyik legfontosabb eseménye. Apró gesztusok és jelek, hallgatások és elkomolyodások, megszólalások és kiállások. Kommunikációnk nagy százaléka nonverbális, vagyis szavak nélküli. Vannak helyzetek, amikor érzéseinkre, gondolatainkra, élményeinkre nem is igazán találunk szavakat. Ilyen helyzetekben is történhet hitvallás. Ahogyan a költő is beszámol erről:
Ady Endre
KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem a kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben. [1]
A keresztyén hitvallás
Máté evangéliumában olvashatjuk azt a történetet, amely Simon Péter vallástételéről tudósít. Péter Jézusnak arra a kérdésére, hogy tanítványai kinek tartják őt, így válaszol: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) A tanítvány itt Jézus személyének legfontosabb igazságát mondja ki, hogy tudniillik a Názáreti Jézus Isten megígért Messiása, aki személyében magát Istent képviseli az emberek között.
Pál apostol is használ leveleiben hitvallásokat. Erre csak egy példa a Filippiekhez írt levél 2. részébe beépített Krisztus-himnusz, amely az Újszövetség magyarázói szerint egy őskeresztyén himnusz volt, és amelyet természetesen az apostol is jól ismert. A következőképpen szól:
„Az az indulat legyen bennetek,
ami Krisztus Jézusban is megvolt:
mert ő Isten formájában lévén
nem tekintette zsákmánynak,
hogy egyenlő Istennel,
hanem megüresítette önmagát,
szolgai formát vett fel,
emberekhez hasonlóvá lett,
és magatartásában is embernek bizonyult;
megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig.
Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé,
és azt a nevet adományozta neki,
amely minden névnél nagyobb,
hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon,
mennyeieké, földieké és földalattiaké;
és minden nyelv vallja,
hogy Jézus Krisztus Úr
az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,5–11)
Az egyház hitigazságainak, keresztyén hitünk lényegének rövid összefoglalása mégis az az Apostoli hitvallás, amelyet bár nem maguk az apostolok fogalmaztak meg, mégis az ő hitüket tükrözi. Ebben a hitvallásban vallja meg az egyház istentiszteleten, illetve keresztelés alkalmával az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Istenbe vetett hitét. Alapos kutatások eredményeire alapozva mondhatjuk, hogy ennek a hitvallásnak a legrövidebb formája szintén a Bibliában található ebben az egyszerű megfogalmazásban: „Jézus az Úr”. (1Kor 8,6; Ef 4,4–6) És hogy miért olyan fontos ez a rövid kijelentés? Azért, mert benne a hitvalló olyan hatalom birtokosának vallja a názáreti Jézust, aki nem csupán egy nép, nem is csak egy birodalom, hanem az egész világ, az egész teremtettség fölött uralkodik. Azt a szót, azt a méltóságcímet alkalmazza e rövid kijelentés Jézusra, amely az Ószövetségben csak Istent illette meg. A későbbiekben természetesen szükség volt e hit részletes kifejtésére is, nehogy bárki ebből arra következtessen, hogy a keresztyén hit többistenhitet jelent.
Az Apostoli Hitvallás szövege az új, ökumenikus fordítás szerint a következő:
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában,
mennynek és földnek teremtőjében.
És Jézus Krisztusban,
az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban,
aki fogantatott Szentlélektől,
született Szűz Máriától,
szenvedett Poncius Pilátus alatt,
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra,
harmadnapon feltámadt a halottak közül,
fölment a mennybe,
ott ül a mindenható Atya Isten jobbján,
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat,
a szentek közösségét,
a bűnök bocsánatát,
a test feltámadását
és az örök életet.
Ámen.
Hitvallás és hitvallási iratok
Hitvallási iratoknak nevezzük azokat az iratokat, amelyeket az evangélikus egyház az alapvető tanítás és a közös hit kifejezéseként elfogadott. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak ezek az iratok nevezhetők hitvallásnak, de azt igen, hogy egyházunk ezekben az iratokban igyekezett összefoglalni a keresztyén hit és speciálisan az evangélikus egyház tanításának lényegét, a korabeli kérdésfeltevésekre való tekintettel. Hozzá kell tennünk, hogy hitvallási irataink nem tartalmaznak, hiszen nem is tartalmazhatnak mindent a keresztyén hittel kapcsolatban. Sok olyan kérdés merül föl napjainkban, amely 1500 vagy akár még 500 évvel ezelőtt sem foglalkoztatta az embereket. E kérdésekre ma kell keresni a válaszokat. Ebben a keresésben nyújthatnak segítséget a Szentírással együtt hitvallási irataink, melyek nem receptkönyvek tehát, hanem az alapvető hitigazságok kifejezőeszközei. Végül pedig nem elhanyagolható az sem, hogy ezek az iratok a közös hit foglalatai. Nem egyénieskedő, szubjektív megfogalmazások – ez esetben embereket egymástól inkább csak elválasztanának –, hanem olyan szövegek, amelyek az egyház tagjainak közös hitét tükrözik, ezáltal még inkább erősítik a hívők egymáshoz tartozását.
Meg kell különböztetnünk két rokon értelmű, ám egymástól mégis különálló fogalmat. Az egyik a credo, a másik a confessio. Az egyik a keresztyén hit hivatalos és rövid összefoglalása (credo), amely közös keresztyén kincsünk, a másik pedig (confessio) a protestáns egyházak hitelveit összefoglaló, többnyire a 16. században megfogalmazott dokumentumokat jelenti. Ilyen például az Ágostai hitvallás (Confessio Augustana, 1530). Más szempontból keletkezésük ideje szerint is feloszthatjuk egyházunk hitvallásait, eszerint külön kell megemlítenünk a három óegyházi hitvallást (Apostolicum, Nicaenum, Athanasianum) illetve a 16. századi reformátori hitvallásokat (Luther Kis és Nagy kátéja, az Ágostai hitvallás, Apologia, Schmalkaldeni cikkek, Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről, Egyezségi irat illetve mindezeket az iratokat tartalmazó Konkordiakönyv).
Az Apostoli hitvallás (Apostolicum)
Sok feltételezés él keletkezésének idejére nézve, pontosan azonban nem tudjuk megmondani, mikor is született ez az ősi hitvallás. Ismerjük azonban néhány előképét a később általánosan elterjedt és elfogadott szövegnek. Ezek közül a legfontosabbak: (1) Az ún. Traditio Apostolica, amely a római püspök, Hyppolitus keresztelési rendjében található, és kérdés-felelet formában hangzott el keresztelések alkalmával. Mai napig is él ez a forma keresztelési liturgiánkban. (2) A Római hitvallás, amely formájában leginkább hasonlít az Apostoli hitvallás mai szövegére, keletkezése a 2-3. századra tehető.
Az Apostoli hitvallás ma használt szövegének első dokumentuma a Bobbio misekönyv, amely a 8. századból való. A hitvallás használatát nyugaton Nagy Károly (768–814) frank király, később római császár vezette be a mise rendjébe, szövegének végső formáját pedig I. Ottó (936–973) német-római császár készíttette el, és liturgiai egységre törekedve keresztelési hitvallásként Rómában is bevezette.
A Niceai hitvallás vagy Nicea-Konstantinápolyi hitvallás (Nicaeno-Constantinopolitanum)
Ennek a hitvallásnak a keletkezésére a Krisztus személye körüli viták adtak okot. Pontosabban Krisztusnak az Atyához fűződő viszonyáról fogalmazódtak meg egymástól eltérő tanítások. Arius (†336), alexandriai presbiter azt tanította, hogy Jézus csupán hasonló lényegű (homoiusion) az Atyával. A Nagy Konstantin császár által összehívott niceai zsinat 325-ben Arius tanait elvetette, és a homousion hittételét fogadta el, amely Jézusnak az Atyával való egylényegűségéről szólt, és amelyet a 381-es konstantinápolyi zsinat emelt végleges hittétellé. A zsinat tehát ünnepélyesen kifejezésre juttatta azt a hitét, hogy Jézus Krisztus az Atyával egylényegű. Erről a vitáról számol be Madách Imre is Tragédiájában:
PÁTRIÁRKA
„(…) E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Míg az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül.”
(…)
ÁDÁM
„Óh, jaj, ne tréfálj! – hát egy i miatt is
Mehetni illy elszántan a halálba? –” [2]
Nos, amint látjuk, Madách nyilvánvalóan lekicsinyli ezt a vitát. Hiszen nem csupán egy „i” miatt vitatkoztak az akkori hitvallók. A kérdés az volt, hogy melyik kifejezés, melyik gondolkodásmód a helyes – a két szó között pedig éppen ez az egy betű a különbség.
E hitvalláshoz kapcsolódott egy másik fontos vita, az ún. filioque-vita is. A hitvallás eredeti szövege az „Atyától származó” Szentlélekről beszélt. A 9. században azonban a nyugati egyház ezt a mondatot kiegészítette, miszerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól származik”. A latin filioque („és a Fiútól”) kifejezés ettől kezdve általánossá vált a nyugati egyházban. A görög teológusok viszont ellenezték és kifogásolták a betoldást, arra hivatkozva, hogy ezzel a hitvallás sérthetetlen szövege megromlott. Mindenesetre a Szentlélek „Atyától és Fiútól származásának” tanítása visszanyúlik egészen Augustinusig (354–430), sőt bátran mondhatjuk, hogy bibliai alapokon áll (vö. Jn 16,7; 20,22).
A Niceai Hitvallás szövege az új, ökumenikus fordítás szerint a következő:
Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában,
mennynek és földnek, minden láthatónak
és láthatatlannak teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban,
Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született minden idő előtt,
világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől,
született és nem teremtetett,
az Atyával egylényegű, és általa lett minden.
Érettünk emberekért és üdvösségünkért leszállt a mennyből.
Megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától,
és emberré lett.
Keresztre feszítették értünk Poncius Pilátus alatt,
kínhalált szenvedett és eltemették,
harmadnapon feltámadt az írások szerint,
fölment a mennybe, ott ül az Atya jobbján,
újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat,
és uralmának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben,
aki az Atyától és a Fiútól származik,
akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk,
és aki szólt a próféták által.
Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat.
Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára.
Várom a holtak föltámadását
és az eljövendő örök életet.
Ámen.
Athanaszioszi hitvallás (Athanasianum)
Kezdőszava után (quicunque vult salvus esse) Quicunquének is nevezik. Nevét Athanszioszról (†373) kapta, aki a niceai zsinaton mint diakónus Arius ellenfeleként lépett föl, és ezek után egész életében az arianizmus ellenfele maradt. Alexandrosz püspököt követően ő lett Alexandria püspöke. Püspöki szolgálata legfőbb céljának a niceai hit megerősítését tartotta. Konstantinus császár arianizmussal való szimpatizálása miatt püspöksége alatt Athanasziosz ötször kényszerült száműzetésbe, hívei azonban mindig visszahívták. Összesen húsz évet töltött száműzetésben. A Szentháromságba vetett hitét a róla elnevezett hitvallás foglalja össze. Maga a hitvallás szövege nem származhat Athanasziosztól, mivel már ismertnek feltételezi a Nicea-Konstantinápolyi hitvallást, amely csak 381-ben nyerte el végső formáját, valamint a kalcedoni zsinat 451-ben meghozott határozatát Krisztus isteni és emberi természetéről. Athanasziosz azonban 373-ban meghalt. Ez a szöveg tehát jóval az ő halála után, talán Galliában keletkezet, latin nyelven. Úgynevezett tan-hitvallás. Az igaz hitet igyekszik elhatárolni a tévtanításoktól. Mintha az üdvösség feltételeit írná le. Nehezen elmondható, istentiszteleten éppen ezért nem is használatos.
Luther Kis és Nagy kátéja
Luther (1483–1546) a szász választófejedelemségben tett egyházi vizitációi során azt tapasztalta, hogy nem csupán az egyház népe, de sok esetben maguk a papok is súlyos hitbeli tudatlanságban élnek. Éppen ezért káté írásába kezdett. Először a papoknak szánt Nagy kátét kezdte összeállítani 1528-as káté-előkészítő prédikációi alapján. Mielőtt azonban ez elkészült volna, 1529-ben közzétette az egyház népe és az ifjúság számára írt Kis kátéját, első lépésben különálló plakátokon, majd a Nagy káté megjelenését követően könyv alakban is. Mindkét káté hasonló felosztásban, hat részre osztva tárgyalja a hittételeket. Ezek a következők: a Tízparancsolatról, az Apostoli hitvallásról, a Miatyánkról, a keresztségről, a gyónásról és az úrvacsoráról. A Kis kátét ezeken kívül a reggeli és esti áldás valamint az asztali áldás rendje, illetve a gyülekezeti lelkészek számára írt esketési és keresztelési könyvecske egészíti ki.
Ágostai hitvallás (Confessio Augustana)
V. Károly német-római császár 1530-ban birodalmi gyűlést hívott össze Augsburgba (Ágostába). A birodalmi gyűlés napirendje a törökveszély, illetve a birodalom és a vallás egységének visszaállítása volt. A protestánsok célja ebben a helyzetben nem lehetett kevesebb, mint hogy bemutassák: a reformáció nem új vallást hozott létre. Melanchthon Fülöp (1497–1560) vállalta, hogy megfogalmazza a protestáns álláspontot. Luther ekkor még birodalmi átoktól sújtva Coburg várából kísérte figyelemmel az eseményeket. Az elkészült hitcikkek 28 tételben tárják az olvasó elé a bibliai alapokon álló tanítást Istenről, eredendő bűnről, Isten Fiáról, megigazulásról, egyházi szolgálatról, új engedelmességről, egyházról, az egyház mibenlétéről, keresztségről, úrvacsoráról, gyónásról, bűnbánatról, szentségekkel való élésről, egyházi rendről, egyházi szokásokról, világi dolgokról, Krisztusnak ítéletre való visszajöveteléről, szabad akaratról, a bűn okáról, hitről és jó cselekedetekről valamint a szentek tiszteletéről. Külön részben, a XXII. cikktől tárgyalja a hitvallás azokat a megszüntetett visszaéléseket, amelyek nem egyeztethetőek össze a Szentírással. A szász kancellár 1530. június 25-én a császár és a fejedelmek előtt felolvasta az Ágostai hitvallás német szövegét, amelyet Ansbach, Braunschweig-Lüneburg, Hessen, Anhalt, Reutlingen és Nürnberg birodalmi városok írtak alá. Ezt követően a császár által összehívott katolikus teológusok egy csoportja válaszként megfogalmazta az ún. Confutatiot (cáfolatot), amelynek felolvasása után Károly megcáfoltnak tekintette az Ágostai hitvallást. A hitvallás eredeti példányai eltűntek, a szöveg első kiadását Melanchthon tette közzé 1531-ben. Csak többszöri kiadása után tűnt fel, hogy a szerző változtatott a szövegen: a keresztyén egység érdekében újabb és újabb megfogalmazásokat keresett, amelyekkel egyrészt a római katolikusok, másrészt a reformátusok is egyet tudtak érteni. Ezt követően meg kellett különböztetni a változtatott szöveget (Variata) az eredetitől (Invariata).
Az Ágostai Hitvallás azóta a világ evangélikus egyházai legtekintélyesebb hitvallási iratának a rangjára emelkedett. Évszázadokon keresztül hazánkban is ez volt egyházunk hivatalos elnevezése: Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház. Bár ma már rövidebb elnevezést használunk: Magyarországi Evangélikus Egyház, hitvallásunk változatlan.
Az Ágostai hitvallás védőirata (Apologia Confessionis Augustanae)
Az irat célja az volt, hogy megvédje az Ágostai hitvallást a katolikus teológusoknak az augsburgi birodalmi gyűlésen készített Confutatiójával szemben. Az Apológiát is Melanchthon készítette el 1530–31-ben. A védőirat nem más, mint a hitvallás tételeinek bővebb kifejtése, megindokolása és alátámasztása a Cáfolatban felhozott érvekkel és félreértésekkel szemben. Legrészletesebb a megigazulásról szóló tanítást tárgyaló cikk. A latin nyelvű irat német fordítását Justus Jonas készítette el 1531-ben.
Schmalkaldeni cikkek (Artikel Christlicher Lehre – Articuli Christianae Doctrinae)
A cikkek a III. Pál pápa által 1537 májusára Mantuába összehívott zsinatra készültek, ahová az evangélikusokat is meghívták. Luther hitvalló célzattal fogalmazta meg ezt az iratot, mondván, hogy a katolikusok közül is minél többen megismerhessék az evangéliumi tanítást. Az eredeti szöveget a reformátori teológusok értekezlete 1536. december 28-án Wittenbergben megvitatta, innen vitték 1537 februárjában a Schmalkaldenbe összehívott tanácskozásra. A Schmalkaldeni cikkek három főrészből áll. Az első főrész a Szentháromságról szól. „E tételek körül huzavona és vita nincsen, mert ezeket mindkét részen valljuk”– írja Luther. A második főrész azokat a cikkeket tartalmazza, amelyekből nem lehet engedni. Első cikke a hit által való megigazulásról tesz hitet, a második pedig a miséről szól (pontosabban a miseáldozatról, amelyet a pap mutat be, és amelynek engesztelő hatást tulajdonít az egyház) –, Luther szerint ez nem más, mint a legnagyobb tévelygés. A harmadik cikkben a kolostori életet ítéli el Luther, a negyedik cikkben pedig a pápa hatalmáról ír, amellyel kapcsolatban kimondja, hogy az nem isteni jogon szerzett hatalom, mert az egyháznak csak egy feje van: Jézus Krisztus. A harmadik főrész 15 cikkből áll, ezekről elképzelhetőnek tartotta Luther a hozzáértő emberek vitáját. Többek között tanítást olvashatunk itt a bűnről, a törvényről, a megtérésről, az evangéliumról, a keresztségről és gyermekkeresztségről, az úrvacsoráról, a gyónásról, a papok házasságáról és az egyházról is.
Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről (Tractatus de potestate et primatu papae)
Többször a Schmalkaldeni cikkekhez kapcsolva jelent meg, de önálló irat. Szerzője Melanchthon Fülöp. Az 1537-ben megtartott Schmalkaldeni értekezleten fogalmazódott meg az az igény, hogy folytassák a pápa hatalmáról folytatott félbemaradt vitát (amelyet Augsburgban 1530-ban, az egység megőrzése érdekében el akartak kerülni). Melanchthon vállalta a feladatot, hogy ehhez értekezést készít. Az eredeti latin nyelvű iratot Dietrich Veit fordította németre. Nem csak a pápáról, hanem a püspökökről is tanít. Fő állítása, hogy a pápát és püspököket nem isteni jogon illeti meg az elsőbbség. A gyülekezeteknek joguk van arra, hogy maguknak válasszanak püspököt.
Egyezségi irat (Formula Concordiae)
Luther halála után kiéleződtek a viták a reformáció táborán belül is. Főleg az úrvacsoratan kérdésében fogalmazódtak meg különböző vélemények. Melanchthon kész lett volna a kompromisszumra, ezért a kálvini tanításhoz közeledett. Ezenkívül felvetődtek új kérdések is, melyekre új válaszokat kellett találni. Sokan fáradoztak tehát azon, hogy tisztán megfogalmazzák az evangéliumi tanokat. Így született meg az Egyezségi irat, amely – neve is mutatja – azzal a szándékkal íródott, hogy ezáltal is egységesebbé válhasson a lutheránus tanítás. Az irat azt igyekszik összefoglalni, amiben a lutheri reformáció követői egyetértenek, miközben határozottan fogalmazódik meg benne – különösen az úrvacsoratan kérdésében – a zwingliánus és a kálvini tanításokkal való egyet nem értés. Az 1577-ben elkészült iratot 86 birodalmi rend és 8 ezer lelkész írta alá. Szerzői közül a legkiemelkedőbbek Jacobus Andreae és Martin Chemnitz, akik széles körű levelezést folytattak és számtalan tanácskozást kezdeményeztek annak érdekében, hogy az elkészült dokumentum valóban az egységet szolgálja. Egy korábbi irat (Bergi könyv) átdolgozásából (Solida Declaratio) és egy rövid kivonatból áll (Epitome Articolorum): a kettő együtt képezi a Formula Concordiaet.
Konkordia könyv (Liber Concordiae)
A fent felsorolt hitvallásokat tartalmazza. Az Ágostai Hitvallás felolvasásának ötvenéves évfordulóján, 1580. június 25-én jelent meg német nyelven. Ez a kiadás egyben az evangélikus egyház hitvallási iratainak ünnepélyes összefoglalását is jelentette.
Hitvallás és Szentírás
Mindezek után felmerülhet a kérdés: egyáltalán miért van szükségünk ezekre a hitvallásokra? Miért nem elég nekünk a Szentírás? Nos, ahogyan erről korábban is beszéltünk már, természetesen a Szentírásnak sem lehet minden élethelyzetre előre elkészített válasza. Különösen igaz ez akkor, ha több száz vagy több ezer év választ el minket a bibliai könyvek keletkezésének korától. Szükség van arra, hogy minden korban aktuálisan szólaljon meg az evangélium, az éppen felmerülő problémákra, kérdésekre válaszolva. Maga az evangélium tartalma nem változik. Ugyanazt az örömhírt kell hirdetnie az egyháznak ma is, mint az első gyülekezetek idején. Ami más: a kontextus, a környezet. Így válik fontossá időről időre az, hogy az egyház újrafogalmazza hitét, vagyis hitvallást tegyen. Megmérje tanítását és önmagát a Szentírás mérlegén. Ez történt a korai egyházban éppúgy, mint a reformáció idején. Hitvallásainkhoz, mint mértékhez ma is csak abban az esetben ragaszkodhatunk, ha azok egyeznek az evangéliummal. Egyedül a Szentírás lehet számunkra mértékadó norma (norma normans), a hitvallás pedig mindig a Szentíráshoz mért norma (norma normata) marad. Mindehhez mégis érdemes hozzátennünk, hogy hitvallásaink úgy válnak egyházunk tanításának és életének másodlagos zsinórmértékévé, hogy nem a hitvallási iratok betűjéhez, de még csak nem is a Szentírás betűjéhez, hanem azok tartalmához, Jézus Krisztushoz kötnek minket.
Hitvallás és igazság
Fontos látnunk, hogy hitvallásaink legtöbbje komoly hitharcok és viták eredményeként nyert elismerést. Nem egy hatalommal bíró kisebbség, nem a demokratikus többség, de még csak nem is egy szervezet mondta ki, hogy mi az „igazság”. „Az igazság mindig nagyobb” – vélte Augustinus. És valóban. Nagyobb még az egyháznál is. Az egyháznak sem volt soha ereje ahhoz, hogy másokra kényszerítse a „maga igazságát”. Mindig viták, konfrontációk tüzében született meg a hitvallás, gondoljunk csak akár a Niceai, akár az Ágostai hitvallás történetére. Sok esetben éppen a meghurcolt, száműzött, kiközösített hitvallók szava bizonyult evangéliumi szónak. És fordítva: akiket ma tévtanítóknak mondunk, a maguk korában esetleg éppen a többség álláspontját képviselték. Ugyanakkor pedig mindannyian emberek maradtak, akik különféleképpen válaszoltak koruk kérdéseire. A hitvallás tehát nem emberi kompromisszum vagy emberi tekintély előtt való behódolás eredménye, hanem olyan bizonyságtétel, amely Isten igéjének „kényszerítő” erején alapul, ahogyan azt Luther is megfogalmazta vizsgálói előtt Wormsban: „…lelkiismeretem Isten igéjének foglya, semmit vissza nem vonhatok, és nem is akarok, mert nem ajánlatos és nem tanácsos bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek. Isten segítsen engem! Ámen!”
A személyes hit és az egyház hitvallásai
Természetesen látnunk kell, hogy az egyház hitvallási iratai nem maradhatnak csupán hivatalos dokumentumok. Ahhoz, hogy betölthessék eredeti rendeltetésüket, sajátunkká kell válniuk. Nem feledkezhetünk meg ma sem a személyes hitvallásról, és nem hagyható el örökségül kapott hitvallásaink személyes része sem. Nem mindegyik irat alkalmas elmondásra. Egyiknél a megfogalmazás, másiknál a terjedelem lehet akadálya ennek. Ugyanakkor tanulhatjuk, olvashatjuk, sajátunkká tehetjük az egyház hitvallásait.
Ha már használatban van egy hitvallás, akkor a leggyakoribb probléma az, hogyha csupán betanult, élettelen szövegként recitálja az ember. Vagy éppen képmutató módon mondja: úgy, hogy nem is veszi komolyan. Nem volna szabad elfelejtenünk, hogy hitünk megvallásával Isten minket megszólító igéjére válaszolunk. Nemcsak emberek előtt, de az ő színe előtt állunk. Amikor a keresztyénség ősi hitvallásait mondjuk, egy hosszú folyamatba kapcsolódunk be. Tudatosítsuk magunkban, hogy az egyház hitvallása mindig gazdagabb, mint a mi személyes hitünk. Olyasvalami, amit mindig újra és amiből mindig újat tanulhatunk. Az általunk kimondott szavak előző korok embereinek hittapasztalatát, döntéseit, bátorságát, odaszánását és harcait tükrözik. Hatalmas tudás- és tapasztalattengeren hajózhatunk. Sohasem szabad(na) elfelejtenünk, hogy nem velünk kezdődik az egyház.
Ugyanakkor észre kell vennünk korunk új kérdéseit is, szembesülnünk kell azokkal, és keresnünk kell a mai válaszokat is. Ebben a munkában is segítenek részben régi hitvallásaink, részben pedig az a közös gondolkodás, amelynek során feltárhatjuk, hogy miben különbözik helyzetünk a régiekétől, és miben kíván meg új megfogalmazásokat. Tulajdonképpen ezt a feladatot végezte Pál apostol is, aki a zsidóság világából a pogányság világába vitte az evangéliumot. Úgy őrizte meg Jézus igéjét, hogy közben „lefordította” azt egy új nyelvre is.
Hitvallás és ökumené
Felekezeti hitvallásaink komolyan vétele semmiképpen sem jelenthet merev elzárkózást más felekezetek elől. Fontos itt visszautalni a hitvallásoknak arra a jellemzőjére, hogy mindig a közös keresztyén hitet kívánják megfogalmazni. Sohasem az elhatárolódás, hanem az evangélium igazságának kifejtése a cél. Éppen ezért az egyházak közötti kapcsolatokban fontos helyet foglal el a dialógus, a régi viták újratárgyalása. Ilyen közös munka eredményeként jött létre 1973-ban a Leuenbergi konkordia, amelyben a reformátori egyházak a közös evangéliumi értelmezés alapján úrvacsorai és szószéki közösséget állapítanak meg egymás között. 1982-ben az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházszervezet Bizottsága Limában fogadta el azt a dokumentumot, amely a keresztség, az úrvacsora és a lelkészi szolgálat kérdéskörét járja körül azzal a szándékkal, hogy megfogalmazásában az egyházak egységét szolgálja. Hasonló szándékkal került sor 1999. október 31-én, a reformáció ünnepén a megigazulás tanáról szóló evangélikus–római katolikus Közös nyilatkozat aláírására is.
Ahhoz azonban, hogy másokkal párbeszédet folytassunk és megtaláljuk a közös hangot, mindenekelőtt arra van szükség, hogy önmagunkkal tisztában legyünk. Ehhez pedig hozzátartozik saját hitvallásaink ismerete és komolyan vétele. Sajátosságainkat nem feladni kell, hanem azokat felmutatva munkálni az egymáshoz közeledést.
Szómagyarázat
zsinat – (gör. > lat.) egyházi tanácskozás; határozatokat hozó egyházi testület
diakónus – (gör.) (1) az egyházban a szeretetszolgálatban, a gyülekezeti munkában tevékenykedő férfi; (2) római katolikus szóhasználatban a papi rend alsó fokozata
káté – (gör. > lat.) a középkor végén kialakult vallásos irodalmi műfaj, mely a hit tanítását kérdés-felelet formájában dolgozza fel
protestáns – (lat.) (1) a reformáció híveinek elnevezése; (2) a nem katolikus és nem ortodox egyházak, egyházi közösségek gyűjtőneve
ökumené – (gör.) (1) lakott Föld; (2) az egyházra vonatkozó egyetemes egységmozgalmak
konkordia – (lat.) egyetértés, összhang
Feldolgozást segítő kérdések
- Mit gondolt korábban Istenről? Mit gondol róla ma?
- Ki vagy mi határozza meg az életét? Minek van benne elsőbbsége?
- Meg tudná-e fogalmazni saját szavaival: kiben, miben hisz? Ha kimondott vagy leírt gondolatait összeveti az Apostoli hitvallással, akkor ebből milyen következtetésekre jut?
- Ismerkedjen meg Augustinus és Luther Márton életével a Krisztus tanúi a változó világban című egyháztörténeti tankönyv segítségével! Lutherről fontos tudnivalókat olvashat a www.lutheran.hu című honlapon.
- Olvassa el figyelmesen Máté evangéliuma 16. részéből a 13. verstől a 17. versig terjedő igeszakaszt (Mt 16,13–17) valamint Pál Korinthusiakhoz írt első levele 12. részének első három versét (1Kor 12,1–3)! Hogyan juthatunk el az igaz hitvallásra?
- Nagy segítségére lehet a továbbgondolásban Luther Kis kátéja, melyet bármelyik evangélikus lelkészi hivatalban beszerezhet.
Továbbvezető irodalom
1. Az evangélikus-római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról és ünnepélyes aláírásának dokumentumai. Evangélikus Sajtóosztály – Szent István Társulat, Budapest, 2000.
2. Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Fordította: Magyar István. Osiris Kiadó – Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 2000.
3. Konfirmációi Káté. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 2001.
4. Konkordia könyv. Az evangélikus egyház hitvallási iratai. I-II. kötet. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1957.
5. Lane, Tony: A keresztyén gondolkodás rövid története. Teológusok és eszméik az apostoli atyáktól napjainkig. Harmat – Kálvin, Budapest, 2001.
6. A leuenbergi konkordia szövege és elfogadása. In: Lelkipásztor. Evangélikus Lelkészi Szakfolyóirat. 1975/3. 133–141.o.
7. A limai dokumentum. In: Theologiai Szemle 1986/4. 193–211.o.
8. Luther Márton négy hitvallása. A keresztyén ember szabadságáról. A Kis káté. A Nagy káté. A keresztyén hit főtételei. Fordította és a bevezetést írta: Prőhle Károly. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1983.
9. McGrath, Alister: Bevezetés a keresztyén teológiába. Fordította: Zsengellér József. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
10. Nagy Gyula: Az egyház mai tanítása. Evangélikus dogmatika I. Alapkérdések. Keresztyén tanítás Istenről, a világról és az emberről. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 2000.
11. id. Prőhle Károly: A hit világa. Bevezetés a keresztyén hittanba. Harangszó kiadás, Győr, 1948.
12. ifj. Prőhle Károly: Az evangélium igazsága. Keresztyén hit- és erkölcstan. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1990.
13. Sárkányné Horváth Erzsébet – Trajtlerné Koppányi Ágnes: Krisztus tanúi a változó világban. Egyháztörténeti tankönyv. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1998.
14. Tartsd magadnál! Vallási kifejezések zsebszótára. Szerk.: Dr. Tóth Károly. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, Budapest, 1997.
15. Voigt, Gottfried: Bevezetés az egyház tanításába. Fordította: Magyar István. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1997.
Megjelent: Ablaknyitás. Keresztény önismeret falakon belül és kívül. Szerk.: Szabó Lajos. Luther Kiadó: Budapest, 2004. 77–91. o.
[1] Ady Endre összes versei. Összegyűjtötte és a szöveget gondozta Láng József és Schweitzer Pál. Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1982.
[2] Madách Imre: Az ember tragédiája. A szöveget gondozta Kerényi Ferenc. Matúra klasszikusok sorozat. IKON kiadó: Budapest,1992. 1541. és 1586. sor.