A kinyilatkoztatás értelmezésének hagyományos és új modelljei
A keresztyén teológia egyik – évszázadok alatt kikristályosodott – alapfelismerése, hogy Isten akaratának, természetének és céljainak megértése emberi eszközökkel nem lehetséges. Magunktól nemcsak hogy kapcsolatba nem léphetünk vele, de mondani sem tudunk róla semmit. Amikor a teológia kinyilatkoztatásról beszél, akkor annak a meggyőződésének ad hangot, miszerint ő maga is rászorul arra, hogy „elmondják neki, kicsoda Isten”. A kinyilatkoztatás teológiai értelemben tehát azt jelenti, hogy Isten önmagát tárja fel, önmagáról tanúskodó megnyilatkozással fordul az ember felé, a vele való találkozás és a vele való közösségre lépés aktusában.
A kinyilatkoztatás mint olyan nem tartozik a Biblia központi fogalmai közé, sokkal inkább a teológiai gondolkodás tette kikerülhetetlen alappillérré. Itt azonban többféle megközelítéssel is találkozhatunk aszerint, hogy a különböző teológiatörténeti korszakok és iskolák képviselői mennyire az informatív ismeretközlésre (protestáns ortodoxia, neoskolasztika), vagy az Isten emberrel való személyes találkozásának motívumára (Emil Brunner), esetleg az emberi tapasztalatra (Schleiermacher) helyezték a hangsúlyt Isten kinyilatkoztatásával kapcsolatban.
A kinyilatkoztatás, mint kifejezés a görög „apokalüptó” (leleplezni, feltárni), „apokalüpszisz” (kijelentés, felfedés), illetve „faneró” (kinyilvánítani, kihirdetni), „fanerószisz” (kijelentés, kinyilatkoztatás) fogalmaira vezethető vissza. Eredeti értelme szerint a korábban eltakart illetve ismeretlen valóság felfedését, leleplezését, megismertetését jelenti. Nem kizárólag keresztyén értelemben használatos, hiszen jelen van a vallások világában is. Keresztyénségen kívüli használatára ugyanakkor az jellemző, hogy ott legtöbbször maga az ember próbál eltitkolt, elrejtett ismeretek birtokába jutni a rendelkezésére álló eszközökkel, praktikákkal.
Keresztyén értelemben a kinyilatkoztatás nem e világi (immanens), de nem is egyszerűen a megismerés határán túli igazságok feltárása, hanem találkozás az élő Istennel.
Klasszikus módon megkülönböztetjük egymástól a külön és az egyetemes kinyilatkoztatást. Külön kinyilatkoztatásnak nevezi a teológia azt az eseményt, melynek során Isten irgalmas szeretettel „belenyúl” az emberi történelembe Jézus Krisztus személyében, hogy általa váltsa meg a világot. Ennek az eseménynek a történetisége nem önmagában hordozza magát a kinyilatkoztatást, hanem csak azzal az igei értelmezéssel, illetve annak a hitnek a megvallásával, hogy ebben a történelmi eseményben maga az élő Isten cselekedett. Éppen ebből következik a külön kinyilatkoztatásnak az a jellegzetessége, hogy kimondottan az Isten igéjén tájékozódó engedelmes hitben ragadható meg az ember számára. Ez pedig azt mutatja, hogy a történeti és történelem feletti elem ez esetben is kölcsönösen kiegészíti, sőt nem nélkülözheti egymást. Jézus Krisztus élete egyszerű történeti esemény maradna Isten igéjének értelmezése nélkül, s ugyanígy a Krisztusról szóló vallástétel is súlytalan beszéd maradna a Krisztus-esemény történeti valósága nélkül. Ez a történeti valóság szorul háttérbe olyankor, amikor a teológia kizárólag tant vagy könyvet (Biblia) lát a kinyilatkoztatásban, megfeledkezve arról, hogy az mindenekelőtt mégiscsak esemény.
Az egyetemes kinyilatkoztatás gondolata a Római levél 1. fejezetére vezethető vissza: „Ami ugyanis nem látható belőle [Istenből]: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (20. vers) Tehát már a teremtett világ vizsgálata során is rácsodálkozhat az ember Isten létére és hatalmára. Ezen a ponton Augustinus az Isten lábnyomát őrző emberi értelem csodájáról, Aquinói Tamás a világ rendezettségéről, egyes 20. századi teológusok pedig a világ szépségének felfedezéséről beszélnek. De a teremtett világ egy-egy konkrét pontján is határozott nyomot hagy Isten léte és hatalma, ezek közül az emberi lelkiismeretet mint íratlan erkölcsi törvényt, valamint a történelmet mint a világkormányzó Isten munkájának színhelyét említhetjük meg.
Mindezek mellett is fel kell azonban figyelnünk az egyetemes kinyilatkoztatás hiányosságaira. Ez ugyanis segít felismerni Isten létét és hatalmát, de nem segít kapcsolatra magával Istennel. Enged némi bepillantást Isten akaratába a szívbe írt törvény ablakán keresztül, ez a kép azonban mégiscsak homályos, konkrét erkölcsi kérdésekben nélkülözi az éles kontúrokat. Rávilágít az ember elveszett állapotára Isten előtt, de semmit nem mond Isten áldozatvállaló irgalmas szeretetéről és üdvözítő akaratáról.
Az egyetemes kinyilatkoztatás jelentőségét az egyes teológiai irányzatok képviselői különböző módon értékelték. E különbözőségek feszültsége a 20. századi teológia egyik éles dialógusában az ún. Barth–Brunner vitában tört a felszínre a legelevenebben. Az emberi természetben teremtettségénél fogva meglévő, az isteni kinyilatkoztatáshoz illeszkedni képes „kapcsolópont” elleni tiltakozásában Barth egészen odáig megy, hogy egyenesen tagadja az egyetemes kinyilatkoztatást, elvetve annak bármilyen lehetőségét, hogy az ember Krisztuson kívül istenismeretre tehetne szert.
Erre a hatásaiban máig érzékelhető felfogásra ad választ Wolfhart Pannenberg érvelése. [1] Pannenberg a kinyilatkoztatás helyét egyértelműen és határozottan a történelemben látja. Ezen belül természetesen a Krisztus-eseményre, különösen is Jézus Krisztus feltámadására helyezi a hangsúlyt, de szerinte Isten önfeltárása nem közvetlenül, hanem kifejezetten közvetett módon történik. Nem valamiféle természetfeletti, külön esemény ez, hanem olyasmi, amely a „megszokott” történelemben megy végbe, felfoghatóvá pedig a kinyilatkoztatás helyszínéül szolgáló közeg (történelem) végén válik.
Mindez azt jelenti, hogy Pannenberg nem „csupán” az üdvtörténetre gondol, amikor történelemről beszél. Számára Isten kinyilatkoztatásának helye az egyetemes történelem. Így hozzáférhető valóság mindenki számára, akiben csak nyitottság van az isteni önközlés felfedezésére. Ez Jézus sorsában és feltámadásában lesz felfoghatóvá, méghozzá oly módon, hogy abban megelőlegezetten már megjelenik a történelem vége is. Ez segíti az embert abban, hogy Isten-tapasztalatában ne kelljen a sötétben tapogatóznia.
Pannenberg érvelése szerint a Krisztus-esemény nem elszigetelt kinyilatkoztatásként áll a történelemben. Éppen ellenkezőleg, együtt kell látnunk Isten Izráellel való kapcsolatának történetével, illetve ennek összefüggésében kell értelmezni is. Hasonlóképpen a Jézus korát követő időben sem értelmetlen kinyilatkoztatásról beszélni, de ez semmiképpen sem valami új módon történik, hanem a már véglegesnek nyilvánított jézusi kijelentés „követelményrendszere” szerint.
Összességében elmondható, hogy a kinyilatkoztatás pannenbergi felfogása figyelemre méltó válasznak bizonyul a „történelmi Jézussal” szemben többnyire szkeptikus 20. századi teológia kijelentéseire. A történelemben konkrétan felfedezhető és megragadható Krisztus-eseménynek – szűkebb értelemben a feltámadás objektív eseményének – hangsúlyozása egy szintézisben mutatja meg a kinyilatkoztatás korábban megkülönböztetett két oldalát (külön és egyetemes), és nem utolsó sorban ismét közelebb vonja azokat, akik Barth és Bultmann hatása nyomán igencsak távol kerültek egymástól a teológiai gondolkodásban: a történelmi Jézust és a hit Krisztusát.
Megjelent: Evangélikus Élet, 73. évfolyam 45. szám – 2008. november 9. 9. o.
[1] Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia 1. Fordította: Görföl Tibor. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 147–200. o.)