A diakóniai-gyógyító lelkigondozás teológiai háttere és társadalmi vonatkozásai

A diakóniai-gyógyító lelkigondozás gyökerei

Isten odafordulása az emberhez (teológiai dimenzió)

A Biblia nem egy apatikus, teremtményei iránt érzéketlen Istent ismertet meg velünk, hanem egy olyan teremtő és gondviselő Atyát, aki érzékenységgel és határozottsággal viszonyul népe szenvedéséhez. Viszonyulása részesedés (participatio). Izráel Istene tehát olyan Isten, aki meglátja Egyiptomban élő népe nyomorúságát, s ezért „leszáll” (2Móz 3,8), hogy kiszabadítsa őket az egyiptomiak hatalmából. Sőt negyven esztendeig együtt vándorol népével a pusztában, hogy kivezetve a bajból bevezesse őket az ígéret földjére. Ez a föld pedig azt az istenadta helyet jelenti, ahol a most még szükséget szenvedő nép bőségesen megtalálja mindazokat a javakat, amelyek az emberhez méltó élethez szükségesek.
      Látnunk kell tehát, hogy a kinyilatkoztatás Istene vállalja azt a paradoxont, amely szavai és tettei feszültségében mutatkozik meg, és amely mindenhatósága és gyengesége, szolidaritása és változhatatlansága közötti ellentétekben érzékelhető. Tehát már az Ószövetség is csak e kettősség bemutatásával tud beszélni Istenről, aki szentségében megközelíthetetlen az ember számára, ugyanakkor együtt van és közösséget vállal az alázatossal és a legkisebbel is. Ez különbözteti meg az atyák Istenét a filozófusok Istenétől.
      Istennek ugyanez az odafordulása fedezhető fel a teremtés eseményében, amely az érdek és feltétel nélküli szeretet (agapé) túlcsordulásaként is leírható. A teremtés és benne minden létező a teremtő Isten jókedvének ajándéka, nem pedig valamiféle mennyei harc vagy küzdelem mellékterméke, ahogyan azt sok más teremtésmítoszban olvashatjuk. A majd Krisztusban személyesen is megismerhető szeretet kiáradását mondja el a genezis, bemutatva Isten önzetlen odafordulását, mint életre szólító igét.
      A Szentírás istenképének diakóniai dimenziója mégis a Krisztusról szóló bizonyságtételben ragadható meg legegyértelműbben. Isten emberré lételében, Jézus tetteiben, szenvedésében, halálában és feltámadásában lesz leginkább kézzelfogható „Istennek a meggyötört és a halál által megjelölt emberek melletti álláspontja.” [1] Jézus Krisztusban, mint Isten romlatlan képmásában válik igazán érthetővé, hogy hogyan is történik az Isten által eltervezett és véghezvitt diakónia.

Jézus diakóniai gyógyítása (krisztológiai dimenzió)

Isten emberré létele Jézus Krisztusban „mély diakóniai jegyeket hordoz”. [2] Ennek jelentőségét a Filippi levél Krisztus-himnusza fejezi ki legszemléletesebben. Jézus Krisztusban Isten „megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult” (Fil 2,7). Itt most már nem egyszerűen az emberekhez való odafordulásról van szó, hanem az isteni személynek kijáró dicsőségről való lemondásról és az emberi természetbe való belealázkodásról. Krisztus nem egy ember a sok közül, hanem egyetemes hordozója az emberiségnek. Mivel pedig a bűn által megrontott testet veszi föl, ezért a hit nem úgy beszél róla, mint ideális emberről, hanem mint valóságosról, mégpedig abban az ézsaiási értelemben, amelynek alapján „a fájdalmak férfiát, a betegség ismerőjét” látja meg benne a korai egyház. Azáltal pedig, hogy Isten ezzel a megromlott testtel vált eggyé, egyben egészen új perspektívát állított a bűn, válság, betegség, halál kényszerű helyzeteibe rekedt ember elé. Mindezek elfogadottá váltak Isten által. Krisztusban ő maga áll pártjára az elesettnek és védelmébe vesz minden védtelent: szegényeket, özvegyeket, gyermekeket, kitaszítottakat. Diakóniája figyelmes, személyes, lehajló, kockázatokat is vállaló, hátsó gondolatok nélküli. Páratlanná és felülmúlhatatlanná mégis Jézus halálában és feltámadásában lesz. Itt válik ugyanis egyértelművé, hogy mi a célja és értelme diakóniájának: nem más ez, mint a bűn és a halál legyőzése az ember életében. Azzal pedig, hogy Isten Jézust első zsengeként támasztotta fel a halálból, a legnagyszerűbb ígéretet adta az embernek, tudniillik hogy előtte is megnyílt a menny kapuja, vagyis most már élete sohasem torzulhat el úgy, hogy az a feltámadásban megjelent kezdetet képes volna érvényteleníteni.

Ha Isten jelenik meg a tanítvány tetteiben (ekkléziológiai dimenzió)

Amennyiben a diakónia ekkléziológiai dimenziójáról beszélünk, feltétlenül fontos észrevennünk, hogy itt Krisztus munkájának folyamatosságáról van szó. Maga Krisztus az, aki cselekszik, aki munkásokat hív aratásába: férfiakat és nőket egyaránt. A pünkösdi történetben azt látjuk, hogy a Szentlélek gyűjti, vigasztalja, bátorítja Jézus magukra maradt tanítványait. Sőt ahogyan a profán görögben a paraklétosz a harcra készülő katonák buzdítóját is jelenti, úgy Isten Szentlelke az elcsüggedt tanítványi csapat küzdelembe küldőjeként is felfogható. Nem egyéni lelkesítést jelent ez csupán, de a Lélek közösségébe való bevonást. Beillesztést abba a közösségbe, amelynek rögtön dinamikája van („Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” Csel 3,37), ez pedig a kegyelmi eszközök használatában, majd azok közvetlen következményeként a testvéri szeretet gyakorlásában tör felszínre. Így jutunk el a Krisztus-test páli képéhez (1Kor 12), ahol az egyes tagok szükségessége mellett külön hangsúly kerül a test gyengébbnek látszó részeire. A testnek ezek a tagjai ugyanis „nagyobb megbecsülésben részesülnek” (1Kor 12). „Az egyházon belül a kicsinyek jelenléte éppen azért fontos és szükséges, mert a természet szerint önző embert a megtérés itt fordítja el önmaga centruma felől ellenkező irányba: a másik ember felé. (…) Nem úgy áll a helyzet, hogy az öregeknek és betegeknek van szüksége a segítő egyházi munkára, hanem éppen fordítva. Nekünk van szükségünk arra, hogy a szeretet ne hidegüljön el, hogy a feléjük forduló vérkeringésben újuljon és fiatalodjék meg a test. A halottnak kell megerősíteni a haló félben levőt (Jel 3,2), mert Isten országának ez az élettörvénye.” [3]
      Ugyanakkor a Krisztusban lévők alapmagatartásának része az irgalmasság cselekedeteinek világban való gyakorlása is. Erre utal az utolsó ítéletről szóló jézusi példázat: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25,35–36) Nem egyszerűen az emberszeretet megnyilvánulásáról beszél itt Jézus, hanem az irgalmasság rajta véghezvitt cselekedeteiről, vagyis arról a hitről, amely Istent és Krisztust „a felebarátján teljesített megsegítő szolgálattal szereti”. [4]

A diakóniai-gyógyító lelkigondozás körvonalai

Minősített odafordulás (poimenikai következmény)

A különböző lelkigondozói megközelítések vitájából és egymásra hatásából egyvalami világosan kiderül: személyes találkozásra alapvetően szüksége van az embernek a lelki egyensúlyvesztés gyógyítása esetén éppúgy, mint a megtalált egyensúly megőrzése szempontjából. A segítés nem lehet valami föntről lefelé irányuló folyamat, hanem mindenképpen az embertárssal vállalt közösségen és szolidaritáson kell alapulnia. Az alapos felkészültség és az ismeretek felelős alkalmazása természetesen ez esetben is nélkülözhetetlen, ugyanakkor fontos annak tudatosítása is, hogy a segítő kapcsolat soha nem válhat hatalomgyakorlássá, hanem mindig meg kell maradnia szolgálatnak. A segítési folyamat szolgálatként való értelmezésében nélkülözhetetlen az empátia és a másik ember megbecsülése. Ezek nem eszközei, hanem kiindulópontjai a gyógyító találkozásnak. A segítő folyamat így magában az ember-ember közti valódi találkozásban megy végbe.
      A lelkigondozás diakóniai dimenziója eredeti értelmében és legmélyebben mégis a Krisztus-követésben valósul meg. A „régi idők” sokat idézett textusa: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 10,45) – amely alapvetően krisztológiai üzenetet hordoz –, így válik nem egyszerűen példájává, de feltételévé minden diakóniának. Krisztus „követése nem imitatio, utánzás, hanem olyan kapcsolat, mely az ő szeretetéből és öröméből táplálkozik.” [5] A lelkigondozó oldaláról mindez úgy nyilvánul meg, hogy a hit szemüvegén át tekint embertársaira, vagyis keresni kezdi, hogy Isten mit akar üzenni azon a másikon keresztül. „A diakóniai lelkigondozás a lelkipásztor számára azt jelenti, hogy engedi magát megszólítani az emberek által, akik a »hit élő dokumentumai« (Boisen), és a remény és a hit forrásaiként látja őket.” [6] A diakóniai-gyógyító lelkigondozásnak éppúgy része a „vakok”, bénák, megvetettek és megtörtek (korunk depressziós, drogos, skizofrén betegei) észrevétele mint a lelkigondozó önismerete és önelfogadása, éppúgy hozzátartozik a „bélpoklos megérintése” (engedni, hogy bepiszkítson), mint annak megtapasztalása, hogy Istennek mondanivalója van az ember számára a válságon és a szenvedésen keresztül is.

Diakónia: szolgálat vagy szolgáltatás?

Diakónián általában valamiféle intézményesített szeretetszolgálatot, illetve az egyház által hivatalosan kiküldött karitatív munkatársa(ka)t és az általuk végzett feladatok összességét értjük. Felvetődhet ugyanakkor a kérdés, vajon elégséges-e diakóniáról csakis ilyen szervezett-intézményesített keretek között gondolkodni. Nem áll-e fenn annak veszélye, hogy a minősített odafordulás szolgálatára hivatott keresztyén közösségek, azok egyes tagjai, de adott esetben maga a lelkigondozó is hárítási mechanizmusok áldozataivá válnak? Ebben az esetben elég a megfelelő telefonszámmal ellátni, és az e célból fenntartott szervezethez irányítani a szükséget szenvedőt. Valójában személytelenné válik az „odafordulás”. Ha a diakónia kiszorul a keresztyén közösségek gondolkodásának homlokteréből, és nem kap helyet a mindennapokban megélt hit keretei között, akkor az egyháznak valami nagyon alapvető és lényegéhez tartozó megnyilvánulása vész el. Isidor Baumgartner írja: „A diakóniáról meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak a diakónus vagy erre a célra küldött karitatív munkatárs feladata. Ez az egész egyház feladata. Egy régi szíriai egyházi rendtartás az 5. századból nagyon találóan ezt mondja a diakónusról: »ő az egész egyház szimbóluma.« Csak egy szolgáló egyház – amely figyelmét a szegények és sérültek felé irányítja, és ösztönözve érzi magát az értük való fellépésre – nevezheti magát Jézus Krisztus egyházának.” [7]
      Az intézményesített szeretetszolgálat létjogosultságát és szükségességét mindez nem kérdőjelezi meg. E keretek között azonban nemcsak képletesen, de egészen konkrétan is felmerül a „szolgálat vagy szolgáltatás” dilemmája. A rideg üzleti logikán alapuló szemlélet szerint a mai piacgazdasági rendszerben a lelkigondozás is olyan, mint bármely más szolgáltatás: ha van iránta igény, a szolgáltatás megmarad és fejlődik, ha pedig nincs igény rá, akkor fölösleges áru, mely előbb vagy utóbb könyörtelenül eltűnik a piacról. Következésképpen az egyháznak biztosítania kell, hogy szolgáltatására minél többen igényt tartsanak, s ezt az igényt anyagi értelemben is minél többen kifejezzék. Mivel tehát az egyházi intézmények fenntartása anyagi javak nélkül nem lehetséges, így az egyház szolgáltatást végez, de célja nem a haszon szerzése, hanem a krisztusi szeretet gyakorlása, s ily módon ez szolgálatot jelent. Ugyanakkor továbbra is fennáll a kérdés: Vajon melyik szempont határozza meg a másikat? A keresztyén szolgálat iránya, hatósugara és minősége mennyiben függ a finanszírozás részletkérdéseitől, esetleg pályázati feltételektől, amennyiben ilyeneknek kell eleget tennie? Ezek megválaszolásához úgy tűnik elengedhetetlen a konkrét szituáció részleteinek megismerése és mérlegelése az egyes esetekben.
      A szolgálatot végző szakemberek szempontjából jóval személyesebb módon fogalmazódik meg a kérdés: munkájuk hivatás-e vagy foglalkozás? Úgy tűnik, a kettő közötti különbség alapvetően a tevékenységükről alkotott felfogásukban ragadható meg. A hivatását végző ember a maga feladatára úgy tekint, hogy azt végeznie akkor is lelkiismeretbeli kötelessége, ha éppen semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem kap érte. Az éremnek persze itt is van egy másik oldala: tudniillik a hivatásnak szentelt élet csak akkor lehetséges, ha azt nem árnyékolja be a megélhetés napi gondja. Szerencsés esetben ez a két szempont egyazon tevékenységben találkozik. Ilyen értelemben bármely foglalkozás vagy munka végezhető hivatásként. Luther ezt a kérdést is a „coram Deo” szemléletével közelíti meg amikor azt mondja, hogy a mindennapi munkát is hittel kell végezni, Isten dicsőségére. [8]
      Külön kell megemlíteni az önkéntességet, mint a mások javára, anyagi ellenszolgáltatás nélkül, szabad akaratból, tudatosan végzett tevékenységet, amelynek a kora keresztyénséghez visszanyúló gyökereit maguk az önkéntes mozgalmak is ismerik és elismerik. Mára társadalomlélektani szerepe és a piacgazdaságra gyakorolt hatása egyaránt kimutatható. [9] A keresztyénség által képviselt önkéntesség újrafelfedezése nem csupán a diakónia irányába, de egyéb területek felé is (például nevelés, közösségépítés, gazdálkodás) új kapukat nyithatna meg.
      A diakóniát krisztusi hivatástudattal végző ember tehát elsősorban a tőle segítséget váró embertárs javát tartja szem előtt. A rendelkezésére álló eszközöket, ismereteit, tapasztalatát igyekszik mindazok épülésére illetve gyógyulására fordítani, akik segítségét igénylik, személyválogatás és anyagi szempontok figyelembevétele nélkül. Végül felismeri a segítségre szorulóban az emberi méltóságában egyenlő társat, illetve tiszteletben tartva annak autonómiáját, róla szerzett ismereteit bizalmasnak tekinti és így kezeli. Teszi mindezt felszabadultan, a hozzá ugyancsak lehajló isteni szeretet érlelte örömmel.

Lelkiszolgálat egy kizökkent világban

Sokféle jelzőt megismertünk már a 20. század második felétől az új évezred első évtizedéig annak jellemzésére, hogy miféle korban is él az emberiség. Egyesek nevezték atomkornak, mások posztmodernnek, megint mások űrkorszakról beszéltek, manapság talán a globalizált világ kifejezésével találkozunk a leggyakrabban. Végső soron megállapíthatjuk, hogy az emberi történelemnek nagyjából ugyanazt a korszakát igyekeznek leírni az egyes megjelölések, csupán a hangsúly más. Bármelyik megközelítést használjuk is, egyvalamiben valószínűleg mindegyik egyetért: korunk társadalmaiban már érvényét vesztette sok, évszázadokig érvényesnek tartott viszonyítási rendszer, kétértelművé váltak igazságok, megkérdőjeleződött a fejlődésbe vetett hit. A globalizáció korának embere már tisztában van azzal, hogy teremtő erejében az önpusztítás lehetősége is benne rejlik. Tudja, hogy az általa működtetett iparágak felborítják az ökológiai egyensúlyt, s így saját léte is komoly veszélyben forog. Fogyasztási cikkek tömege veszi körül, melynek következtében fogyasztását már nem a szükség határozza meg, ugyanakkor kétségbeesetten kutat, hogy valamilyen módon értelmet és célt találjon az életének. Nem az a kérdés most már, hogy milyen lesz a jövő, hanem hogy egyáltalán lesz-e. Robert Jay Lifton [10] ezt az életérzést a „történelmi talajvesztettség”, a „töredékes ideológia” és a „halhatatlanság keresése” kifejezésekkel jellemzi. Vajon a keresztyén lelkigondozó képes-e kitörési pontot mutatni e kizökkent világ összezavarodott emberének? A misztikus kiútkeresés még ma is vonzónak tűnik: a különféle meditációs módszerek és központok arról tanúskodnak, hogy sokan belső utakat keresve próbálják megtalálni a természettel, embertáraikkal és önmagukkal való mély egységet. Adhat-e valami újat mindehhez a Krisztus-hit? A diakóniai-gyógyító lelkigondozás erre a kérdésre keresi a választ. Nem beemelni akarja Istent a másik ember kontextusába, hanem arra kívánja őt elsegíteni, hogy saját életében fedezze fel Isten munkáját. Semmi olyan nem hoz, amiben a másik hiányt szenvedne, sokkal inkább rámutatni akar – még a krízisben is – a lét forrására. Eszköze a kifejezőkészség. Aki ugyanis képes kifejezni élete rezdüléseit, hitelesen tudja megfogalmazni tapasztalatait és élményeit, az el tudja kerülni azt is, hogy önmaga áldozatává váljon. A keresztyén lelkigondozó tehát éppen abban tud segítségére lenni embertársának, hogy képes és kész vele megosztani hitét és reményét, esélyt adva ezzel a tisztázásra. Tudja, hogy anélkül mást sem vezethet ki a sivatagból, hogy ő maga ne járná be azt. Ahogyan a megváltást is a szenvedő Isten végzi el, úgy jó vezető is csak az az ember lehet, aki már megszomorodott saját sérülékenysége és talajvesztettsége miatt. Így válhat a mindennapi találkozás – még egy kizökkent világban is – valódi szolgálattá.

Új diakóniai teológia?

A magyarországi protestáns egyházak teológiájának 20. század második felében végbement alakulását ismerve elmondható, hogy a diakónia teológiai megítélése egészen mást jelent nyugati határainkon túl, mint azokon innen. E témafelvetés hazai viszonylatban egyáltalán nem problémamentes. Óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon a diakónia hangsúlyozásával nem tévedünk-e abba a zsákutcába, hogy egy letűnt korszak teológiai torzulásait elevenítjük fel pusztán korszerű köntösbe bújtatva azokat. A kérdésre választ keresve szükségesnek látszik annak átgondolása, hogy milyen kritikák fogalmazódtak meg az elmúlt évtizedekben a diakóniai teológiával kapcsolatban. Az alábbiakban ezek közül villantunk fel kettőt, egyben hangot adva a diakóniai-gyógyító lelkigondozás oldaláról megfogalmazható reflexiónak.

A diakónia mint az igehirdetés következménye

A diakóniai teológia kritikájának egyik fő felismerése, hogy a diakóniai teológia az egyház világban végzett feladatainak felsorolásakor az evangélium hirdetése mellett külön kihangsúlyozza a diakónia gyakorlását is, sőt mintha az evangélium hitelességét és hatékonyságát is az emberi teljesítménytől tenné függővé. „...A diakónia mint szeretetszolgálat, mint személyes és közösségi felelősséggyakorlás nem egyenrangú az igehirdetéssel, még kevésbé mértéke annak, hanem éppen fordítva: a helyes diakónia az igéből következik s annak mértéke alatt áll. Az igehirdetés semmivel nem egyenrangúsítható, egyetlen feladata az egyháznak. Az igéből születik a hit és a hitből a diakónia, vagyis a szeretet cselekedetei.” – fogalmaz Dóka Zoltán. [11] Ez azonban nem jelenti, nem is jelentheti azt, hogy Krisztus emberben véghezvitt munkájáról semmit sem mondhatunk. A fent említett kegyelmi eszközök sem „csupán” feladatként vonatkoznak az egyházra, hanem úgy is, mint amelyek létrehozzák az egyházat. Diakóniáról beszélni nem egyenlő a szünergizmussal, hiszen (korábban láthattuk) mindent megelőzően éppen a Szentháromságról szóló mondanivaló hordozza magában a diakóniai motívumokat. Szükségesnek tűnik itt egyfajta szemantikai akcentus alkalmazása, melynek során a teológiai megfontolások a nyelvi kifejezőeszközök használatában is tükröződnek. Az Ó- és Újszövetség Istene nem imperativussal (törvény) kívánja megújítani a bűn fogságába került ember életét, hanem a bűnbocsánat meghirdetésével. Érdemes megfigyelni, hogy még az ószövetségi törvény esszenciájaként számon tartott dekalógusban sem találkozunk imperativussal vagy jussivussal. Ezek az igék imperfectumban állnak, vagyis kijelentő módban, mintegy leírva az isteni szeretet („Kihoztalak Egyiptom földjéről”) következményét az emberben („Nem ölsz! Nem lopsz!” stb.) Luther a hit általi megigazulás alapján is bátran tud szólni (éppen a Tízparancsolatot magyarázva) a jó cselekedetekről. Teológiája Gunnar Heiene szerint kimondottan diakóniai elkötelezettségű, amennyiben „hidat ver modern életérzésünk kettősségei közé, a bensőségesség és a külsőségesség, a szent és a profán, az egyház és a világ, a hit és a tudományok közé.” [12]
      Gerhard O. Forde írja: „Csak azok a cselekedetek jók tehát, amelyeket spontán és örömmel végez az ember hitben, reményben és szeretetben – íme a lutheri reformáció szíve! Ezért állítja Luther azt, hogy a hitet nem kell jó cselekedetekre biztatni, mert a hitben már minden el van végezve. Ez bolondságnak tűnik. De nem mi állítunk bármit önmagunkról, Luther állítása Krisztusra alapszik, aki hitet teremt, és aki mindent betöltött. (…) A lényeg az, hogy éppen ebből az abszurdumból – hogy minden el van végezve – fakad az erő a jó cselekedetekhez. E ponton a nyelv igehirdetéssé lényegül.” [13]

A kereszthordozás szenvedést is vállaló formája

Vajta Vilmos több ízben is rámutat a diakóniai teológia „via crucis” vonatkozásában jelentkező hiányosságaira. Felhívja a figyelmet arra, hogy Jézus a maga szolgálatát – ezen keresztül pedig tanítványai szolgálatát is – következetesen összekapcsolja szenvedésével. Ézsaiásra visszautalva: Krisztus tehát az Úr szenvedő szolgája. Mivel a diakóniai teológia elsősorban újszövetségi igehelyekre hivatkozik, krisztológiai kijelentéseiből következetesen kimaradnak az ószövetségi gyökerű méltóságcímek, így a szenvedő szolga képe is. Szó esik ugyan a kereszt útjáról, de e tekintetben a személyes kereszthordozás és önmegtagadás a felebarát felé való odafordulásra és az érte végzett szolgálatra korlátozódik. Ennek az egyoldalú krisztológiának a következménye, hogy a diakóniai teológia nem ismeri a krisztusi kereszthordozás szenvedést is vállaló formáját. „Ha a keresztény ember szenved (a szocialista társadalomban), erről csak maga tehet. Ha szenved valaki, joggal szenved, ezt érdemelte ki magatartásával egy olyan társadalomban, amely csak a javát akarja. A szocialista társadalomban nem lehetnek keresztény mártírok.” [14] A fentiek gyakorlati megnyilvánulásának látja Vajta azt a fajta szemléletet, mely lehetővé teszi, hogy az úgynevezett társadalmi igazságtalanságok tekintetében következetesen olyan országok felett hangozzék el éles kritika, melyek politikai berendezkedésével a diakóniai teológia képviselői nem rokonszenveznek, miközben a hazai társadalmi rendszer kárvallottjai és kirekesztettjei nem számíthatnak az egyház segítségére. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Vajta említést tesz a diakónia olyan értelmezéséről is, amely komolyan veszi a kereszthordás jelentőségét. „A kifelé forduló keresztényt is érheti szenvedés, hiszen szolgálatát az emberiség és a világ nem mindig méltányolja. A diakónia Krisztus keresztjének a hordozását is jelenti.” [15] Összecseng ez azzal a megközelítéssel, amelyről Baumgartner is említést tesz Pasztorálpszichológiájának IV. részében [16], amikor a lelkigondozók lelkigondozásra való alkalmasságáról ír. A Henri J. M. Nouwen által hangsúlyozott lelkiszolgálati motívumról van szó, amely a „sebzett gyógyító” megjelölésben foglalható össze. A „sebzett gyógyító” a tanácsadáson és terápiás segítségnyújtáson túl egy olyan kölcsönösségen alapuló viszonyba vonja be a rászorulót, melynek során saját sebzettségét és gyengeségét is szükséges megmutatnia. Ez ugyanis a feltétele annak, hogy azonosulni tudjon páciense szenvedésével és sebeivel. A gyógyító személyes magányán túl sebzettséget jelenthet hivatásbeli magánya, hogy tudniillik szolgálatán keresztül egyre kevésbé tud hatni embertársaira, így osztozik az emberi elszigeteltségben. Szenvedése tehát szoros összefüggésben áll pásztori szolgálatával vagyis tanítványságával. A mozgatóerő ebben maga Krisztus, aki szenvedésének és halálának gyötrelmein át a legmélyebbre szállt, hogy feltámadott Úrként mutassa meg a szabadulást még a legreménytelenebb helyzetből is. Nouwen szerint „a keresztény életvitel nem veszi el tőlünk magányunkat, hanem becses ajándékként védelmezi és ünnepli azt.” [17] A sebzett gyógyító a vendégszeretet gyakorlásával tárja ki háza ajtaját válságba jutott embertársa előtt, hogy Isten egy fáradt utazó életében érkezzen meg hozzá. Így válnak a gyógyító lelkipásztor sebei a gyógyítás forrásává.

Összegzés

A gyakorlati teológia egyes részterületei külön-külön és együtt is erőteljes diakóniai vonásokat hordoznak, ezek közül igen hangsúlyos a poimenikai megközelítés. A diakóniai segítő lelkigondozás teológiai hátterének felvázolása során nem hagyható figyelmen kívül az a szempont, hogy jelen esetben a keresztyén üzenet mélyén gyökerező motívumról van szó, nem pedig arról, hogy egy bizonyos (esetleg önkényesen kiválasztott) szempont alapján kívánnánk közelíteni a teológia egészéhez. Ilyen értelemben a szolgálat teológiai szerepének megértése a cél, amely magával hozza a téma egy korábbi, ideologikus megközelítésének vizsgálatát is. Mindez nem lehetséges az egyes állítások szellemi környezetének (kontextus) figyelembevétele nélkül. Ugyanakkor indokoltnak tűnik egyfajta fogalmi tisztázás, amely a nyelvi eszközök teológiai distinkciókra érzékeny alkalmazását jelenti. Talán ez is segíthet abban, hogy a diakónia teológiai helyét ne csupán a „diakóniai teológia” szóösszetételében lássuk, hanem egyre mélyebb betekintést nyerjünk a „teológia diakóniai dimenzióiba”, és felismerjük, hogy miről is üzen a „diakóniai-gyógyító lelkigondozás”.

Irodalom

1. Baumgartner, Isidor: Pasztorálpszichológia. Ford.: Fekete László, Major Judit, Mohi Zsolt, Zelenka Judit. Interdiszciplinális szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem, Budapest, 2006.

2. Forde, Gerhard O.: Ki a kereszt teológusa? Gondolatok Luther Heidelbergi disputációjáról. Ford.: Ifj. Fabiny Tibor, Tóth Sára. Magyar Luther Könyvek 10. Magyarországi Luther Szövetség, Budapest, 2005.

3. Gémes István, A diakóniai teológia. Előadás a KÉMELM teológiai konferenciáján, Stuttgart,1973. http://church.lutheran.hu/utitars/diak/Pdtklm73.htm

4. Heiene, Gunnar: Fölszabadít-e Luther teológiája a diakóniai munkára? Ford.: Széchey Orsolya. In: Lelkipásztor 1996/7. 253–254. o.

5. Isó Dorottya: A velünk élő diakóniai teológia. In: Keresztyén Igazság 2004. ősz 17–22. o.

6. Karner Károly: Máté evangéliuma. A „Keresztyén Igazság” kiadása, Sopron, 1935.

7. Körtner, Ulrich H. J.: Ethik im Krankenhaus. Diakonie – Seelsorge – Medizin. Göttingen, Vandenhoek und Ruprecht, 2007.

8. Luther Márton: A jó cselekedetekről. Ford.: Takács János. A fordító kiadása.

9. Múlt és jövő határán: a diakóniáról (Kertész Eszter interjúja Dóka Zoltánnal. Hang 1996. október) http://www.lutheran.hu/ujsagok/hang/h030805.htm

10. Nouwen, Henri J. M.: A sebzett gyógyító. Lelkiszolgálat korunk társadalmában. Ford.: Balázs Katalin. Ursus Libris, Budapest, 2006.

11. Schmid, Peter F.: „Az ember az első és alapvető út”. Párbeszéd a humanisztikus pszichológia és a lelkigondozás között. In: Mérleg 2004/2. 172–181. o.

12. Szigeti Ferenc Albert: Az önkéntesség szerepe a fejlett piacgazdaságban. http://www.onkentes.hu/formanyom/Az_onkentesseg_szerepe_a_fejlett_piacgazdasagban.pdf

13. Somfai Béla: Hivatás vagy foglalkozás. http://www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/szoc_etika/socetic7.htm

14. Szűcs Ferenc: A diakónia rendszeres teológiai szempontból. In: Református Egyház 1996/5. 112–116. o.

15. Vajta Vilmos: Amíg időnk van. Válogatott írások. Szerk.: Fabiny Tibor. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Basel/Budapest, 1998.

16. Vajta Vilmos: A diakóniai teológia a magyar társadalmi rendszerben. Luther Kiadó, Budapest, 2006.

Megjelent: Lelkipásztor 2008/8–9. 290–295. o.


[1] Baumgartner, Isidor: Pasztorálpszichológia. 333. o.

[2] Uo.

[3] Szűcs Ferenc: A diakónia rendszeres teológiai szempontból. 115. o.

[4] Karner Károly: Máté evangéliuma. 171. o.

[5] Szűcs Ferenc: A diakónia rendszeres teológiai szempontból. 114. o.

[6] Baumgartner, Isidor: Pasztorálpszichológia. 338. o.

[7] Uo. 337–338. o.

[8] Luther Márton: A jó cselekedetekről. 4. o.

[9] Szigeti Ferenc Albert: Az önkéntesség szerepe a fejlett piacgazdaságban. http://www.onkentes.hu/formanyom/Az_onkentesseg_szerepe_a_fejlett_piacgazdasagban.pdf

[10] Idézi Nouwen, Henri J. M.: A sebzett gyógyító. 20. o.

[11] Múlt és jövő határán: a diakóniáról. http://www.lutheran.hu/ujsagok/hang/h030805.htm

[12] Heiene, Gunnar: Fölszabadít-e Luther teológiája a diakóniai munkára? Lelkipásztor, 1996/7. 254. o.

[13] Forde, Gerhard O.: Ki a kereszt teológusa? 109–110. o.

[14] Vajta Vilmos: Amíg időnk van. 216. o.

[15] Uo.

[16] Baumgartner, Isidor: Pasztorálpszichológia. 302. o.

[17] Nouwen. Henri J. M.: A sebzett gyógyító. 112. o.

Menü

Validálás

Valid HTML | CSS | Courtesy Open Web Design