Vigasztaló reménység
Szentháromság ünnepe utáni utolsó előttit megelőző (Ítélet) vasárnap
1Thessz 4,13–18
Talán…
„Talán ha gyermek lennék újra…” – fogalmazódik meg Radnóti egyik szép versében a múltba vágyódás. Talán ha visszaforgathatnánk az idő kerekét… Talán ha tiszta lappal újat kezdhetne az ember, ismét nekirugaszkodva az élet széles horizontjának… Talán… S még ha képzeletben engedne is kissé, a valóság mégis az, hogy „a rend hálója” mindig összezárul. Hiszen az idő kérlelhetetlenül egy irányba halad. Ezen pedig nem változtat az sem, ha óráinkat október végén visszaállítottuk, vagy ha igyekszünk magunkon elfedni az öregedés jeleit.
„Talán ha gyermek lennék újra…”, talán ha visszaterelhetnénk ezt a szüntelenül előre hömpölygő folyót! Ha máshol nem, egy kórházi ágy mellett, az egyre nehezülő lélegzetvételeket figyelve, vagy talán egy ravatalnál megállva bizonyára megfogalmazódott ez már benned is. Érezhetted te is, hogy lenne mit bepótolni. Viszonozni egy kedves mosolyt, köszönetet mondani sok mindenért vagy egyszerűen csak megszorítani azt az erőtlenül feléd nyújtott kezet.
Talán… De közben tudjuk, tapasztaljuk, hogy szigorúan egyszeri minden alkalom, mert minden földi valóságnak lejárati ideje van. Igaznak tapasztaljuk ezt ittlétünkre is, ami pedig bizonytalanságot, félelmet és szomorúságot ébreszt a lélekben. Aggodalmat: vajon lesz-e végső menedék? Vajon hol vannak most, akik már nincsenek velünk? Valójában hová vezet saját, egyre rövidülő utunk?
Tekints az Érkezőre!
Hasonló kérdésekkel és kétségekkel birkóztak Thesszalonikában a korai keresztyének. A nekik szóló apostoli üzenet pedig ma ugyancsak érvényes. Arra szólít, hogy ne egyszerűen az itt elfogyó útra, hanem sokkal inkább az Érkezőre tekints. Őrá, aki mindig szembejön veled. Az idő szorításából ne visszafelé keress szabadulást, mert azt csakis a vele való nagy találkozás hozhatja el. „Tudatlanságból” értő reménységre bátorít ma Isten igéje. Hitre, amely az élő Krisztusra tekint. Arra az Úrra nézz, aki vállalta érted, de le is győzte a halált. Akinek feltámadása nyomán megtört az elmúlás rettentő ereje. Aki rést ütött a pusztulás kőfalán, és bebizonyította, hogy Isten számára nincsen lehetetlen.
Az Érkezőre tekints, az Eljövendőre! Mert az ő nagy napjára vár ez a világ. Amikor majd „felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája”. Csakis általa válik igazzá, hogy az idő nem múlik, hanem telik. Nem szétfoszlik az élet, nem a semmibe vész, mert ő az örök élet kiteljesedését, kibontakozását hozza. Mert általa van folytatás, „és így mindenkor az Úrral leszünk” majd.
Az Érkezőre tekints, amire nézel ugyanis, életedben az fog növekedni. Akire vársz, ő fog megérkezni hozzád. Nem mintha jöveteléhez bármit is hozzátehetnél, de nem mindegy, hogy kitől reméled a szabadulást.
A vigasztalás igéi
Az apostol által megjelölt cél nem délibáb csupán. Valódisága már itt és most megmutatkozik. Érvényessége mindenkori jelenünkre is kiterjed. Tudta, mert tapasztalta ezt a levél szerzője is, különben nem fogalmazott volna így: „Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!” Hiszen Krisztus eljövetelének örömhíre valódi válasz legsúlyosabb kérdéseinkre is.
Vigasztalni jóval több, mint sürgetni a beletörődést. Aki vigasztal, az bilincseket old, mázsás súlyoktól szabadít, új perspektívát, távlatot, kitörési pontot ad. Olyan látásmódot, amely egészen más fénybe helyez eseményeket, helyzeteket, személyes életsorsokat. Aki pedig itt vigasztal, most páratlan ajándékot nyújt. Múlhatatlan, romolhatatlan, örök életet. Hogy többé már ne a félelem és céltalanság bénító árnyéka nyomasszon, ne a hátrahagyott idő utáni vágyakozás szomorúságát cipeld, hanem a feltámadás boldog reménységének világosságába léphess.
„Talán ha gyermek lennék újra…” – mereng az ember. A vigasztaló levélrészlet ennél jóval többről üzen: Krisztusban – Isten gyermekeként – most már egy minőségében új kezdet a tiéd!
Imádkozzunk!
Eljövendő Krisztus, űzz ki szívünkből minden félelmet és aggodalmat, irányítsd tekintetünket önmagadra, találj meg minket vigasztaló igéddel ma is. Ámen.
Megjelent: Evangélikus Élet, 82. évfolyam, 43–44. szám – 2017. november 5. 55. o.