Trónus és röntgensugár
„Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16,7)
A pannonhalmi apátság altemplomában áll az a kőből faragott méretes trónus, amely a legenda szerint különleges jelentőséggel bírt évszázadokon keresztül. Azt mondják, Magyarország királyává csakis olyan termetű ember volt választható, akinek ebbe a trónszékbe ülve leért a lába a padlózatra. A turistacsoportok általában elidőznek ebben a teremben: sokan szeretnék kipróbálni, vajon ők megütnék-e a mércét?!
Olvasom az ószövetségi történetet: Sámuel feladatot kap az Úrtól. A betlehemi Isai gyermekei közül kiszemelt új királyt kell felkennie. Az Úr már tudja melyikük lesz az, Sámuel még nem. Isten embere a régen beidegződött, megszokott emberi szempontok alapján keres: a „jelöltek” megjelenését, termetét figyeli. A külsőre tekint. Amikor pedig úgy véli, hogy megtalálta a kiválasztottat, és a felületes emberi elvárásoknak minden szempontból megfelelni látszó Eliábot kenné fel királlyá, az Úr közbelép. „Mert nem az a fontos, amit lát az ember” – mondja. Végül a legkisebb testvér, az éppen juhokat őrző Dávid lesz az, akit kiválaszt az Úr. Dávid, aki emberi szempontok alapján olyannyira alkalmatlannak tűnik, hogy apja még csak be sem mutatná Sámuelnek, ha ő külön nem kérné erre. Isten azonban pontosan tudja, hogy ki is ő valójában. Tudja, hogy Izráel élére ő a legmegfelelőbb ember.
A mindenkori királyválasztók problémája a miénk is. Hogy alapvetően rossz mértékkel mérünk. Rossz a mértékünk, mert képtelenek vagyunk a dolgok mélyére látni. Ez mutatkozik meg akkor, amikor számunkra is csak a felszín a fontos. Csak a látszat, csak a külcsín az érdekes. Amikor megelégszünk a kirakatokkal. Így hozunk ítéletet másokról, és mi magunk is pontosan ilyen ítélettel számolunk legtöbbször. Sőt, mindezt természetesnek vesszük, megelégszünk felszínes, hamis (m)értékeinkkel: maszkok mögött, sminkelt arculattal, pózolva várjuk az elismerést. Takargatjuk hibáinkat, titkoljuk hiányosságainkat. Igyekszünk magunkat jobb színben feltüntetni, mint amilyenek valójában vagyunk. Csak minél kedvezőbb kép alakuljon ki rólunk.
Rossz a mérték. Mert emberi. Alaphelyzetünkből fakadó igazság – ahogyan József Attila mondja –, „hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.” A felszín fecsegése ömlik mindenhonnan. Folyik, mert magunkkal hozzuk egyházba is. Gomolyog körülöttünk, árad belőlünk. Néha megkaparjuk, talán felborzoljuk. De igazán mélyre egyikünk se lát.
Urunk azonban más mértékkel mér. Nem alkalmazkodik felületes emberi ítélethez. Ő mindig a lényeget tárja fel. Ő az ember életének is a közepébe lát. Azt vizsgálja bennem, aki valójában vagyok. Szava, igéje „élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12) Ez az ige, ez a szó igazán mélyszántást végez. Feltárja, ami csak feltárható. Engem is így vizsgál.
Amikor 1895 végén Conrad Röntgen würzburgi fizikus egy újfajta sugárzásról adott hírt, talán maga sem hitte, milyen fontos felfedezést tett. Ez a sugár áthatol a szilárd testeken, és alkalmas arra, hogy láthatóvá tegye az addig láthatatlan belső szerkezetet. Röntgen felfedezését szerényen X-sugárnak nevezte el. Hatalmas előrelépést jelentett ez az orvoslásban. Különösebb panaszok és külső elváltozások nélkül jelentkező betegségek feltárását tette lehetővé.
Legmélyebbre ható átvilágításunkat Urunk végzi el. Ő az, aki valóban képes meglátni lappangó betegségeinket is. A legpontosabb diagnózist ő állítja ki, de a megfelelő terápiát is ő biztosítja. Életünk kérdéseire, a halálos kórra, „szívproblémánkra” hatékony, biztos gyógyulást kínál: a betlehemi éjszakában emberré lett, a golgotai kereszten kínhalált szenvedett s a húsvétkor feltámadott Jézus személyében. Ezt a szívig hatoló átvilágítást éli át Péter, amikor szakadozó hálóit látva leborul Jézus lába elé, és így szól: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) De ugyanennek a Jézusnak hozzá intézett első két szava – „Ne félj…” – indítja el benne a gyógyulást is.
E szavak nélkül, s az azokat kimondó Názáreti jelenléte nélkül lelki-szűrővizsgálatunk csupán jogos félelmet, szorongást jelentene: Mi lesz, ha kiderül…? Az ő közelségével, őrá tekintve, benne bízva azonban átvilágításunk első lépés a gyógyulást felé. Vele teljes bizalommal, rá hagyatkozva teljes nyitottsággal állhatunk oda az új évben is naponta Isten röntgengépe elé.
Megjelent: Lelkipásztor 2003/1. 1.o.