Óra, koszorú, gyertya
Advent 1. vasárnapja
„Eljön majd az idő – így szól az Úr –, amikor igaz sarjadékot támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, törvényesen és igazságosan jár el az országban. Az ő napjaiban szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az Úr a mi igazságunk! Eljön majd az idő – így szól az Úr –, amikor nem azt mondják többé, hogy él az Úr, aki fölhozta Izráel fiait Egyiptom földjéről, hanem azt, hogy él az Úr, aki fölhozta, hazahozta Izráel házának utódait észak földjéről és mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórta őket; és a maguk földjén fognak lakni.” (Jer 23,5–8)
Eljön majd az idő – Óra
A német meseíró, Michael Ende egyik rövid novellájában [1] szerepel az a táncos, akit odaállítanak a színpadra, a leeresztett színpadi függöny mögé, és azt mondják neki, hogy ha az felemelkedik, rögtön kezdjen el táncolni. Ő pedig vár, de a függöny nem mozdul. Az előadása elkezdéséhez szükséges testtartás, amelybe helyezkedett, egyre kényelmetlenebbé válik számára, ezért gyorsan pozíciót vált, önmaga tükörképévé alakul. Aztán – mivel nem történik semmi – többször is kénytelen megtenni ugyanezt. Ahogy telik az idő, a táncos egyre türelmetlenebbé válik, később arra gondol, hogy kiszalad a színpad széléhez, szól a kellékesnek: húzza végre fel a függönyt; de nem mer mozdulni, hátha éppen akkor kellene kezdenie, amikor nincs a helyén. Ezért csak vár és vár. Türelmetlensége haraggá, később csalódottsággá, majd reménytelenséggé foszlik, és végül már azt is elfelejti, hogy miért vár és mire is vár tulajdonképpen.
Egy hiábavaló várakozás. Amikor fogynak a percek, az órák, a napok és évek, és valahogy mégsem jön el az idő, a döntő alkalom, a változást, újulást, kibontakozást hozó pillanat.
Újra advent. A naptárra tekintek: ismét eltelt egy esztendő. Az órámra pillantok: mechanikus szerkezet, gyakran igazítani kell pontosabban működő elektronikus társaihoz, de én így szeretem, mert ketyeg; mert velem lassul, ha nincs benne kellő járástartalék, és új energiát gyűjt, hogyha mozdulok.
„Eljön majd az idő” – eszméltet a prófétai szó. Vagyis várakozásaink nem maradnak válasz nélkül. A néha lassan, máskor gyorsabban haladó óramutató egyszer célba ér. Erről üzent Jeremiás szava annak idején, hogy amikor Izráel népére a babiloni uralom súlyos megpróbáltatása szakadt, a megtört és kétségbeesett kortársak szívébe új remény szikráját csiholja. És ugyanez az ígéret hozza el az áldott újulás, a nagy változás eljövetelének reménységét ma is.
„Eljön majd az idő.” A félelem és reszketés nélküli élet ideje, a szétszóródás és elkallódás nélküli életé. Mozdulatlanságba és tétlenségbe dermedt várakozásainkat a beteljesedés örömteli elevensége válthatja föl.
Eljön! Eljövetele pedig el is kezdődött, sőt a döntő áttörés már végbement. Isten nagy ideje az első karácsonykor megérkezett. „Dávid igaz sarjadéka” megszületett. Itt élt, nem méltóságot és kényelmet jelentő paloták védfalai mögött, hanem vállalva a legmélyebb embersorsot is. Ismertető jele a jászol, a kereszt és az üres sír.
Eljön! Érkezése ma is nyilvánvaló. Hirdetett igében, élő örömhírben, keresztség vizében, borban és kenyérben. Lelkének erejével, mely újítani képes elfáradt, elalélt, bűnökkel terhelt, csüggedt, beteg életünket.
Eljön! Egyszer teljességben. Hogy holnap betetőzze azt, melynek tegnap alapot vetett, s amit ma egyházaként épít. Mindenkori érkezésében így karol egymásba múlt, jelen és jövő, és így válhat bizonyossággá, hogy az idő múlása nem körforgás csupán.
A bölcsen uralkodó Király – Koszorú
Hittanosainknak mesélek Johann Wichern 1860-ban, árva gyerekeknek készített huszonnégy gyertyás „találmányáról”, az első adventi koszorúról. Ez is időmérő eszköz, amely várakozni tanít, és segít megszámlálni az Érkező lépteit.
Koszorú… Levélfonat, kitüntető jelvény: öröm, győzelem és dicsőség fejéke.
Koszorú-korona… Nincs kezdete és vége. Hatalom és örökkévalóság díszköre, de kifejezi a teljességet is: az uralkodás egyetemességét, amely kiterjed az élet egészére.
Korona-koszorú… Töviskorona-töviskoszorú… Benne összeér gyengeség és erő. Viselője megaláztatásban győztes, diadalban szenvedő. Személyében felismerhető a próféta által megjövendölt, bölcsen uralkodó Király.
Jézusban mindez egy személyben összpontosul. Benne kezdet és vég sűrűsödik egy pontba. Ő az Úr a mindenség felett. Teremtésnek, létnek nincs olyan szeglete, ahol ne volna érvényben illetékessége.
Milyen megnyugtató üzenet ez! Nem vagy társadalmi rendszerek, emberi hatalmi játszmák, kényszerű helyzetek kiszolgáltatottja. Nem vagy alattvalója saját önző és kicsinyes indulataidnak, hazugságaidnak, de bűneidnek sem. Ő mindezek fölött áll, és hatalma van mindeneken. Őhozzá tartozni reményt, biztonságot, felszabadult örömet és életet jelent.
Ugyanakkor töviskoronás Király ő. Olyan uralkodó, aki nem leigázni jött másokat, hanem „hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett” (Lk 19,10).
Sámuel annak idején figyelmeztette Izráel népét: ha királyt akar magának, az majd háborúba viszi fiait, szolgamunkára fogja lányait, elveszi földjeit, és megadóztatja az országában élőket (1Sám 8,10–18). – „Földi” királyok ismertetőjegyei.
Krisztus királysága lényegét tekintve más. Ő nem kifosztja, hanem szeretetével, saját életével ajándékozza meg a hozzá tartozót. Gazdag létére szegénnyé lett értünk, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk (2Kor 8,9). Olyan király, aki hajléktalanként születik, „igavonó állat csikóján” vonul, gonosztevők között szenved kínhalált, és feltámadásának első hírhozói tanúskodásra alkalmatlannak tartott asszonyok.
Bolond király! – kiáltja rá az ember. Bölcsen uralkodó! – hirdeti ma is a prófétai ige. Aki „törvényesen és igazságosan jár el az országban. Az ő napjaiban szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él…”
Törvényesség és igazságosság. Milyen szorosan összefüggnek, mégis mennyi küzdelem és erőfeszítés árán igyekszik az ember egyszerre érvényt szerezni mindkettőnek! Vajon képesek vagyunk-e rá? A törvényesség igazságosság nélkül tisztességtelen és embertelen, az igazságosság törvényesség nélkül, működésképtelen, rosszabb esetben kegyetlenné és megtorlóvá aljasul. Hasonlóképpen törékeny a biztonság és szabadság viszonya.
Illyés Gyula írja egyik versében [2]:
„Törvényt, de elevent, tehát,
hogy ne csapódjunk folyton össze,
hogy részlet-igazát
kiki illessze a közösbe,
úgy mégis: emberek maradjunk,
ne vályog-vályu sarává meredjünk;
atomok, atom magvakként kerengjünk;
helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk.
A lét tegyen rendet, ne a halál!”
Törvényesség és igazságosság. Biztonság és szabadság. Mind együtt – erre vágyunk. Krisztus hozza el! Neki van hatalma és szeretete ehhez. „Az Úr a mi igazságunk!” Hirdetett magáról hasonlót Jeremiás kortársa, az Isten igéjét semmibe vevő Cidkijjá király is – Cidqijjáhú jelentése: igazságom az Úr –, de a mennyei Atya kegyelmes igazsága egyedül a Betlehemben megszületett Király személyében érkezett meg, és érkezik hozzánk ma is.
Aki hazahozza övéit – Gyertya
Meggyújtott gyertya pislákol a sötétben. Hétről hétre nő a fény, megvilágít emberarcokat – szelíd világossága összegyűjti, egybehívja a ház lakóit. A láng egy pontra irányítja tekintetem: összeszedetté, figyelmessé tesz.
Adventi gyertya… Torony… Világítótorony. Nem önmagához hív, de a biztonságos hazaérkezést szolgálja.
A prófétai igehirdetés is hazatérésről beszél. Az Úr összegyűjti és felhozza majd észak földjéről Izráel házának utódait. Fogságban, idegen földön biztatást, hitet és reményt adó ígéret ez.
Ahogy ma is sokakat hazahoz Krisztus. Hazahoz idegen messzeségekből, lelki tompultságból, a félelem és gyűlölet sivár vidékeiről, sötét mélységekből. Hazahoz bűnből. Advent páratlan ajándéka ez, hazaérkezésünk nagy lehetősége. Téged is, engem is ezzel az örömhírrel szólít most a prófétai ige: Akárhol vagy, bármilyen messze távolságba sodródtál, már érkezik hozzád, hogy újra Isten éltető közelébe vigyen, a bölcsen uralkodó Király.
Óra, koszorú, gyertya – most mind őrá mutat.
Megjelent: Színek harmóniája. Ökumenikus igehirdetés-gyűjtemény. Szerk.: Szabó Lajos. Luther Kiadó, Budapest, 2015. 9–12. o.
[1] Michael Ende: Fekete posztókelme csüng alá… In: uő: Tükör a tükörben. Ford.: Lázár Magda. Officina Nova, Budapest, 1995. (Kobra Könyvek) 37–39. o.
[2] Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz. In: uő: Teremteni. Összegyűjtött versek 1946–1968. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973. 548–551. o.