Ő a békesség!
Karácsony ünnepe
Mik 5,1–4a
A legkisebbnek szóló ígéret
A karácsonyi alapigeként megszólaló mikeási próféciának már a hatástörténete is jó példája lehet a benne elsőként megszólaló üzenetnek. A viszonylag kis terjedelmű ószövetségi könyv feltételezhetően alacsony sorból származó szerzője ahelyett, hogy számos kortársához hasonlóan a feledés homályába veszett volna írásával együtt, az általa közvetített ígéret nyomán mindmáig gyakran idézett prófétája lett Izráelnek. Ha máshonnan nem, a Máté írása szerinti karácsonyi történetből sokak számára lehet ismerős a Heródes által kérdőre vont írástudók közlése: a júdeai Betlehemben kell megszületnie a Krisztusnak, mert így írta meg a próféta: „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között…” (Mt 2,6)
Olyan ígéret ez, amely azóta is a legkisebbekről és a legkisebbekhez szól. A jelentéktelennek gondolt város megalázottsága, egy befogadásért hiába kopogtató jegyespár aggodalma, de a betlehemi Gyermek magatehetetlensége is Isten erejéből vezethet el megváltásunkhoz.
Ma is a kicsik, a gyengék, az erőtlenek és az elesettek számára lesz leginkább megragadhatóvá a karácsonyi örömhír. Mert egyedül az emberré született Megváltóban válik lehetségessé, hogy a megvetettből megbecsült, az erőtlenből erős legyen, a bűntől szennyes élet megtisztuljon, sírásból öröm, halálból pedig élet támadjon.
Vissza a múltba
Családfakutatók közös tapasztalata, hogy az emberi emlékezet nagyon rövid távú. Már egy-két nemzedékre visszatekintve is homályba vesznek események, dátumok, arcok, talán még nevek is. Isten memóriája azonban nem ismer korlátokat. Igéjében ma arra emlékeztet, hogy karácsony eseményének gyökerei is mélyen a múltba nyúlnak vissza. Elérnek Isten elleni őslázadásunk, a paradicsomból való kiűzetésünk pillanatáig, amikor a büntetés kihirdetésén túlmenően először hangzik fel a csodálatos protoevangélium : jön majd az utód, aki a kígyó fejére tapos (1Móz 3,15). Érkezik valaki, aki végre megoldást hoz régóta magunkkal hurcolt, gyógyíthatatlan bűnbetegségünkre, és kiutat mutat a halál labirintusából. A karácsonyi örömhír arra emlékeztet, hogy Isten nem feledkezett meg ígéretéről, mert az áldott Utód megérkezett. Kiszolgáltatottságunk a szülő asszony vajúdásához hasonlóan csupán átmeneti, hiszen a megszületett Megváltó szeretete minket is összegyűjt és hazatérésre hív.
Megtalált békesség
Mert az Efrata Betlehemében világra jött Uralkodó, aki hűségesen pásztorol minket az Úr erejével, a Szabadító nem más, mint Jézus Krisztus. Vele van ma is találkozásunk. Őbenne jelent meg közöttünk Istennek az a békessége, amelyről Mikeás is prófétált. Ő hozta el Isten irgalmas szeretetét az embereknek. Az ő születésekor hangzott el először Betlehem mezején a jól ismert szózat: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14)
S bár ma még rejtett békesség ez, amely egyedül a hit hullámhosszán érzékelhető, mégis jelen van, hat, szüntelenül munkálkodik. Elkezdődött, hogy egyszer teljességre jusson. Elkezdődött, hogy folytatódjék emberi szívekben, ott, ahol Istennel kell és lehet megbékélni. Ennek lehetősége is éppen a karácsonykor testté lett Igében adatik nekünk. Tekintsünk hát rá! Békességünket keressük őbenne! Nála megtalálhatjuk, hiszen ő maga a békesség!
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus! Te az erőtlenek ereje, az elveszettek pásztora és a békét nélkülözők békessége lettél. Végy minket hatalmadba, hogy mi is tieid lehessünk! Ámen.
Megjelent: Evangélikus Élet, 81. évfolyam, 51–52. szám – 2016. december 25. – 2017. január 1. 5. o.