Novemberi bibliatanulmány
„Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.” (1Thessz 5,23)
Ha szentelésről hallunk, akkor elsőként talán az egyházi híradásokból megszokott, örömteli eseményekre, templom-, kápolna- vagy orgonaszentelésekre gondolunk. Mindig ünnepi alkalom az ilyen gyülekezeteink életében. Egyrészt tudjuk, hogy emberi cselekmény nem képes szentebbé tenni semmiféle építményt vagy tárgyat, ugyanakkor biblikus jó rendje az egyháznak az, hogy épületeit, eszközeit Isten szolgálatára szánja, és magát Istent is arra kéri, hogy az emberi kéznek ezeket az alkotásait használja fel ügye szolgálatára.
Pál apostol Thesszalonikába írt első levelében azonban most nem az élettelen világ megszentelődése áll előttünk. A levélíró a gyülekezet tagjainak figyelmét a személyes megszentelődés ajándékára irányítja. Levelének negyedik részében bővebben is kifejti, mit ért konkrétan megszentelődés alatt.
November első napjaiban, amikor a reformáció ünnepének üzenete még ott cseng reménység szerint nem csak fülünkben, de szívünkben is, egészen különleges mondanivalóval lep meg minket Isten igéje. Luther hatalmas felismerése, hogy egyedül Isten kegyelméből, a Jézus Krisztusban való hit által, tehát a törvény cselekedetei nélkül igazulunk meg Isten előtt, a reformáció egyházainak központi tanítása lett. Nincs itt helye semmiféle érdemszerző cselekedetnek, törvényeskedő vallásosságnak vagy humanista jóakaratnak. Isten munkája nem szorul emberi kiegészítésre. „Solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fides”. Nem válik ez túlhaladottá október utolsó napjainak elmúltával sem. Ugyanakkor hitünk ösvényén most továbbvezet minket az apostol, amikor Istennel való kapcsolatunknak arról a ritkán emlegetett fejezetéről beszél, amelyet a Biblia röviden a „megszentelődés” kifejezéssel jelöl.
A megszentelődés azt jelenti, hogy Isten ingyen kegyelmének mindig van hatása a bűnbocsánatot nyert ember életére. Ő maga tapasztalja annak következményeit. A kegyelem ugyanis nem egyszerűen egy statikus állapot, hanem dinamikus hatóerő; nem csupán elméleti igazság, de gyakorlati valóság. Nem marad hát láthatatlan, megfoghatatlan Isten bűnbocsátó irgalma, sőt idejében meghozza a hit jóízű gyümölcseit. Itt kezdődik az, amit új életnek vagy új engedelmességnek nevezhetünk.
De vajon hogyan lehetne különválasztani a hit gyümölcseit magától a hittől? Hogyan hangsúlyozhatnánk külön az emberi cselekvést Isten mindezt megelőző, ingyen kegyelmének még hangsúlyosabb aláhúzása nélkül? Sehogy. És biztosak lehetünk abban, hogy az apostol sem erről beszél.
Ami azonban szét nem választható, mégis megkülönböztethető egymástól. Ahogyan Luther is ezt teszi Kis kátéjában: „a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, Ő világosított meg ajándékaival, Ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben; ahogyan a földön élő egész anyaszentegyházat is elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben.” [1]
Aztán arra is gondoljunk, hogy ami Isten cselekvésétől el nem szakítható, az az ember életében még megmutatkozik. Ahogyan az Ágostai hitvallás apológiájában is olvassuk: „Miután tehát hit által megigazultunk és újjá születtünk, Istent valóban félni és szeretni kezdjük, tőle kérünk és várunk segítséget, hálát adunk neki, Őt dicsőítjük és minden megpróbáltatásban neki engedelmeskedünk. Felebarátainkat is szeretni kezdjük, mivel szívünk lelki és megszentelt indításokkal telik meg.” [2]
De mit is tanít maga az apostol, levele záradékában a megszentelődésről?
Először is azt teszi egyértelművé, hogy a megszentelés is egyedül Isten munkája az emberen. Vagyis Isten az, aki megszentel. Magától senki sem teremhet jó gyümölcsöket. Ő azonban „jó kertészként” a vad vesszőre nemes vesszőt olt. Semmi kétség: kívülről, felülről adatik a megszentelődés is.
Aztán arról beszél, hogy mindez a teljes embert érinti: lelki, szellemi, testi egzisztenciájában egyaránt. Nem csak gondolataimat mozgatja meg, nem is csak érzelmileg hat rám. Azzal is keveset mondanék, ha kizárólag aktivizáló erőként beszélnék a megszentelődésről. Mert mindez együtt megy végbe az emberen. Pál apostol soha nem választja el a hitet a jó cselekedetektől. Ahol Krisztus-hit van, ott jó cselekedetek is vannak. A hívő ember a maga teljes személyére, egész emberségére nézve részesül a megszentelődés ajándékában.
És végül arra emlékeztet minket Pál, hogy egyedül Isten tudja megőrizni, és célba vezetni övéi életét. Vagyis nem céltalan vagy értelmetlen eseménye életünknek a megszentelődés. Éppen ellenkezőleg: a végső célból, Krisztus dicsőséges visszajöveteléből, üdvösségünk öröméből nyer értelmet és irányt. Krisztustól indul, és hozzá juttat vissza. Ha életünket mindeddig egy időegyenesnek fogtuk fel, mely valahol kezdődik, s majd lezárul valahol, akkor most vektorrá alakul ez az egyszerű egyenes: olyan szakasszá, amelynek határozott irányultsága, konkrét célja van.
Az utolsó őszi hónap kezdetén, amikor a rövidülő nappalok és egyre hosszabb éjszakák tapasztalata a miénk, azokban a napokban, amikor a gyertyafénytől világos sírkertekben előrement szeretteinkre gondolunk, különösen bátorító, bizonyosságra segítő, békességet adó üzenete ez Istennek.
Megjelent: Evangélikus Naptár a 2005. évre. Luther Kiadó, Budapest, 2004. 47–49. o.
[1] Luther Márton Kis kátéja. A Hiszekegy magyarázata. Harmadik hitágazat. A megszentelésről. Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1986. 26. o.
[2] Az Ágostai Hitvallás Apológiája IV. cikk A megigazulás. „A szeretetről és a törvény betöltéséről” In: Konkordia Könyv. Az evangélikus egyház hitvallási Iratai. I. kötet. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1957. 104. o.