Megértjük-e, hogy rólunk van szó?
„»Hallgassatok meg egy másik példázatot. Volt egy gazda, aki szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót készített, és őrtornyot épített benne, azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott. Amikor elérkezett a szüret ideje, elküldte szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át a neki járó termést. A munkások megfogták szolgáit, és kit megvertek, kit megöltek, kit pedig megköveztek közülük. Aztán ismét küldött szolgákat, többet, mint először, de ugyanígy bántak azokkal is. Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni. De amikor a munkások meglátták a fiát, így szóltak maguk között: Ez az örökös: gyertek, öljük meg, és azután mienk lesz az öröksége. Majd megfogták, kidobták a szőlőn kívülre, és megölték. Vajon majd ha megjön a szőlő ura, mit tesz ezekkel a munkásokkal?« Ezt felelték neki: »Mivel gonoszak, ő is gonoszul veszti el őket, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják a termést a maga idejében.« Erre megkérdezte tőlük Jézus: »Sohasem olvastátok az Írásokban: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben. Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.« Amikor a főpapok hallották példázatait, megértették, hogy róluk beszél. Szerették volna elfogni, de féltek a sokaságtól, mert az prófétának tartotta.” (Zsid 4,14–16)
Ünneplő Gyülekezet,
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Álljon most mindenek előtt figyelmünk középpontjában az iménti igeszakasz utolsó előtti mondata: „Amikor a főpapok hallották (Jézus) példázatait, megértették, hogy róluk beszél.”
A mai jeles napon, reformáció ünnepén különösen is figyelmeztető erejű az evangéliumnak ez a megjegyzése. Mintha késztetést éreznénk ugyanis ilyenkor arra, hogy az Isten igéjének üzenetét kizárólag a 16. századi egyháztörténet számunkra fontossá vált eseményeire vonatkoztassuk. Ebből az egyirányú gondolkodásból akar ma kimozdítani bennünket ez az egyszerű mondat: „megértették, hogy róluk beszél.”
Testvéreim, mi értjük-e, megértjük-e, hogy itt és most rólunk van szó? Jézus példázata minket céloz, bennünket kérdez, rólunk rántja le a leplet, és a mi életünk problémáira kínál valódi megoldást. Hiszem, hogy reformáció ünnepét is úgy éljük meg leghelyesebben, ha az élő Istennnek erre a minket megszólító igéjére figyelünk.
Jézus példázata először is arra emlékeztet bennünket, hogy rendkívül nagy érték bízatott ránk.
Munkába állított minket is a mi Urunk. Ahogyan munkába állította a gazda ezeket a példázatbeli szőlőműveseket is. Isten valami rendkívül értékeset bízott ránk. Jézus ebben a példázatban egy szőlőskert telepítésének részleteit tárja hallgatói elé: fáradságos munkával, féltő szeretettel hozza létre a gazda a semmiből. Gondosan berendezi: előrelátóan a szüretre készülve borsajtót készít, a tolvajok ellen, védekezés céljából őrtornyot is épít, sőt az egész kertet kerítéssel veszi körül. Felmérhetetlenül nagy érték. Értjük a példát, nem kell ezt hosszan magyarázni itt a szőlőheggyel és rajta borospincékkel körülölelt Kajárpécen. A szőlőnek ezt a képét használja tehát Jézus, amikor arról a hallatlanul nagy értékről beszél, amelyet az ő egyházában, a Krisztus-tanítványság mindennapjaiban bíz mindenkori munkásaira Isten. Átéljük-e annak örömét és felelősségét, hogy nekünk is részünk, feladatunk lehet Isten országának építésében, az örömhír hirdetésében és megélésében? Megtaláltuk-e már helyünket Istennek ebben a nagy vállalkozásában?
Luther 95 tételének megfogalmazásától az Ágostai Hitvallás megszületésén át hitvalló nemzedékek bátor helytállásáig a reformáció eseményeinek minden egyes mozzanata ennek a megbízatásnak és felelősségnek a komolyan vételéből fakadt. Hogy a jó hírben, az evangéliumban, Krisztus egyházában nagy érték, gondosan, féltő szeretettel telepített szőlőskert bízatott ránk, amit művelni kell, amit nem szabad hagyni elvadulni. Mert a gazdának célja van ezzel a kerttel és a benne dolgozó munkásokkal. Ez a cél pedig nem más, mint a gyümölcsöző élet. A gyümölcsöt keresi az egyház kertjében és a te életed kertjében is munkába állító Urunk. Érett, zamatos, jó ízű gyümölcsöt. Olyan gyümölcsöt, amely dicsőségére válik a kert gazdájának, és amely táplálja, élteti, gyönyörködteti mindazokat, kiknek asztalára kerül. Az engedelmesség gyümölcsét, a hit és a szeretet bő terméseit. Melyeknek kegyelmet nyert bűnösök alázata biztosít jó termőtalajt.
De ez az a pont, ahol Jézus példázatának figyelmeztetése is eltalál, amikor életünk és megbízatásunk legfőbb veszélyforrására világít rá.
A veszély pedig nem kívülről fenyeget, mivel annak forrása itt van legbelül: magukban a munkásokban. Saját szívünkben, a mi hűtlenségünkben.
A példázatbeli munkások nem becsülik sem a gazdát, sem pedig az örököst. A termésért küldött szolgákat megverik, megkövezik, megölik. Meggyilkolnak, megsemmisítenek mindenkit és mindent, aki és ami felelősségükre emlékeztetné őket, aki és ami az elvégzett munkát kérné számon rajtuk. Elnémítják a legdrágább, legértékesebb hangot, a gazda hozzájuk érkező szavát. Tetteik mélyén végtelen önzésük munkál, elfelejtik, ki is a szőlőskert igazi tulajdonosa, elvitatják a gazda feltétlen és teljes uralmát, maguknak akarják megszerezni a kertet.
Sokfajta lázadásunk, hitszegésünk, engedetlenségünk, önző akarnokságunk gyalázatára világít most rá a mi Urunk. Mi az, amire azt mondhatom: az enyém, az én tulajdonom? A világom? A hazám? Az egyházam? A munkahelyem? A családom? Az életem? Mi az, amit ne ajándékba kaptam volna? És mi az, amivel kapcsolatban elvitathatnám Isten feltétlen hatalmát? Megbízatásom legfőbb veszélyforrása magamban keresendő: hogy vajon tudok-e úgy tekinteni mindenemre, amim van, hogy azt a mennyei Gazda egy időre rám bízta, de a tulajdonos ő maradt, vagy inkább a gonosz szőlőművesek példáját követve mindent magamnak követelek?!
Isten trónfosztásának ez a szándéka ugyanis ott van, benne van a golgotai kereszt eseményében, az Örökös megölésében, és azóta is jelen van az emberiség mindennapjaiban. Komoly kísértése ez még a kereszténységnek is.
A reformátoroknak volt egy nagy felismerése, miszerint megigazulásunk érdemszerző emberi cselekedetek helyett, csakis Isten kegyelméből, ingyen, Krisztusért lehetséges. Úgy is érthető ez, mint Isten teljhatalmának és uralmának újra-elismerése az önmaga erejében bízó keresztyénséggel szemben.
Vajon számolunk-e megbízatásunknak ezzel a veszélyforrásával? És vajon komolyan vesszük-e a gonosz szőlőművesek szomorú sorsának nekünk szóló figyelmeztetését?
Mert hiszen Jézus szavai megmutatják megmenekülésünk egyetlen, szilárd alapját is.
Tulajdonképpen már a példázatbeli gazda kitartó türelme, szeretetének leleményessége is ebbe az irányba mutat. Megtehette volna, hogy már az első szolga bántalmazása után móresre tanítja a hűtlen bérlőket, erővel és hatalommal kezeli a helyzetet. Ő azonban újabb és újabb szolgákat küld, s amikor ők is az elsőhöz hasonló vagy még rosszabb sorsra jutnak, végül elküldi a szőlőbe a saját fiát. Mondhatni, mint utolsó lehetőséget.
És a mi életünkre nézve is valóban így van ez, hiszen a Fiú, Jézus Krisztus az utolsó és egyetlen lehetőség a számunkra. „Az a kő, amelyet az építők megvetettek”, s amely mégis az Istentől rendelt sarokkővé lett, „csodálatos a mi szemünkben”. Ő az egyedüli lehetőségünk a veszélyhelyzetekben való helytállásra, a minket Istentől elválasztó, ijesztően nagy szakadék legyőzésére. Önzésünk őrült körtáncából egyedül ő tud kiemelni minket, egyedül az ő keresztje és feltámadása adhat választ és megoldást a bűn és a halál valóságának kérlelhetetlenségére.
Sőt, megbízatásunk elvesztésétől, és ami engedetlenségünk és lázadásunk legszörnyűbb következménye, az elveszíttetés és összezúzatás sötétségéből is egyedül Krisztus keresztje jelent menekülést.
Nem véletlen, hogy Luther és a reformáció is éppen Jézus Krisztust és az ő keresztjét emelte legmagasabbra. Ez fogalmazódik meg a reformátori alapelvekben, melyek közül a solus Christus (egyedül Krisztus) elv azt jelenti, hogy egyedül Krisztus a közvetítő Isten és az ember között, és így senki máson keresztül nem lehetséges a megváltás.
Ez érhető tetten Luther bibliaértelmezési gyakorlatán, amelyet ebben az egyszerű kifejezésben foglal össze: „was Christum treibet” (ami Krisztust hordozza), vagyis minden tanítás próbaköve, ha megvizsgáljuk, beszél-e Krisztusról vagy sem?! És e szempont alapján Luther még az újszövetségi iratok fölött is kritikát gyakorol.
Ez a Krisztushoz való ragaszkodás fejeződik ki Luther úrvacsoratanában, amelyben elhatárolódott a szerzési igék minden filozófiai és szimbolikus magyarázatától, ellenben kötve érezte magát Jézus szavaihoz: „ez az én testem”, „e pohár az újszövetség az én véremben”.
Vajon értjük-e, hogy Krisztussal való kapcsolatunkon fordul meg minden? Az evangéliumi beszámoló szerint a főpapok megértették, hogy példázataival Jézus róluk beszél. Ez azonban mégsem változtatott hozzáállásukon. „Szerették volna elfogni”. Csak azért nem tették, „mert féltek a sokaságtól”.
A megértésen túl tehát kell valami több is. Valami, ami életem részévé, énem meghatározójává, irányítójává teszi Jézus élő szavát. Valami, ami meghaladja emberi lehetőségeimet. Valami, vagy inkább valaki: Isten Szentlelke, a Lélek ajándéka kell. Csak általa válhat számomra is életformáló erővé a Krisztusról szóló evangélium.
Adja Isten, hogy mai ünnepünket és mindennapjainkat is ez a csodálatos erő járja át! Ámen.
Elhangzott a Kossuth Rádióban 2014. október 31-én, reformáció ünnepén, a Kajárpéci Evangélikus Egyházközség istentiszteletének közvetítésén.