Még a hamisban is meglátni a jót
Szentháromság ünnepe után 9. vasárnap
Lk 16,1–12
Iskolai tanévzáró ünnepségeken általában a kiemelkedő tanulmányi eredmény vagy a példamutató közösségi tevékenység elismeréseként szokás jutalomban részesíteni a tanulókat. Ezért is volt meglepő, hogy az egyik iskola legutóbbi ilyen alkalmán „külön kategóriában” is osztott ajándék könyveket az igazgatónő. Olyan diákoknak mondott így köszönetet, akik nem feltétlenül jó tanulók, talán a magaviseletük sem éppen kifogástalan, de ahol csak tudnak, szívesen segítenek, vagyis tettrekészségükkel hasznosan járulnak hozzá a közösség életéhez.
Nem csak a pedagógiában megszívlelendő szempont ez: mindenkiben meglátni a jót, felfedezni az értékelhetőt. Ahogyan azt Jézus is teszi példázatában a tékozlással vádolt, okirat-hamisító sáfárral kapcsolatban. Hamissága mellett most elsősorban arra mutat rá, ami példaértékű az életében.
Mid van, amit nem kaptál?
A birtoklás, vagyis a saját célra való elkülönítés ősi emberi törekvés. Sok mindent szeretnénk magunkénak tudni: anyagi és szellemi javakat, lelki kincseket… Többnyire úgy gondoljuk, hogy tulajdonaink értéke és mennyisége mutatja meg leginkább, kik és mik vagyunk, mit képviselünk, hová tartozunk. A példázatbeli sáfár a számadás közeledtével először is arra döbben rá, hogy amit eddig sajátjának tartott, ennélfogva gondolkodás nélkül pazarolt, az valójában urának vagyona.
„Mid van, amit nem kaptál?” – kérdezi Pál apostol (1Kor 4,7). „Bizony, koldusok vagyunk” – fogalmazta meg Luther. Isten bízta ránk mindazt, amink van, hogy jól sáfárkodjunk vele. Ne visszaéljünk, hanem helyesen éljünk időnkkel, adottságainkkal, javainkkal. Mennyire másképp viszonyulnánk önmagunkhoz, egymáshoz, a világhoz, magához Istenhez, ha megtanulnánk ezt a szemléletet!
Felelős vagyok
Balesetek, krízisek, katasztrófák esetén többnyire azonnal a felelősöket keressük. Kit lehet számon kérni a történtekért? Kinek róható fel az események rosszra fordulása? Így bizonyos értelemben kellemetlen csengése is van ennek a szónak. Ám a felelősség nem csak teher, hanem kitüntetés is: azt is jelenti, hogy valaki megajándékozott a bizalmával. A felelősség nem csak korlát, hanem lehetőség is: bár nem tehetek meg akármit, a kapott talentumokat jól is kamatoztathatom (Mt 25,14–30).
Vannak, akik kibújnak a felelősség alól, mások menekülnek a felelősség elől. Pedig emberségünk egyik legalapvetőbb sajátosságáról van szó. A sáfár is felismeri a felelősségre vonás elkerülhetetlenségét. Vajon mi értjük-e és komolyan vesszük-e, hogy egykor mindenünkről számot kell adnunk a ránk bizalommal tekintő Isten előtt?
Az előrelátás bölcsessége
Napjainkra – különösen a klímaválság veszélyeinek felismerésével – külön tudományággá nőtte ki magát a jövőkutatás. Szakértői nem a biztosan bekövetkező jövőt tárják elénk: jóslások helyett csupán valószínű események felvázolására vállalkoznak. A jövőkutatás abban szeretne minket segíteni, hogy tudatosabban viszonyuljunk a jelenhez, és körültekintően formáljuk a jövőt.
A hit világában is nagy jelentősége van mindannak, ami majd a jövőben fog kiteljesedni. A keresztyén ember egyrészt visszatekint a Krisztus-eseményre, másrészt a benne feltáruló ígéretek vonzásában él; valószínűségek latolgatása helyett azonban bizonyossága van. Tudja, hogy önmagában elveszett, de Krisztus az életet jelenti számára.
Jézus a hamis sáfár példázatával az előrelátás bölcsességére is tanít. Emlékeztet, hogy a mai napunk döntően befolyásolja a holnapunkat, és arra hív, hogy tehetségünket, anyagi erőforrásainkat, egész életünket az Istentől kapott áldott cél szolgálatába állítsuk leleményesen és szeretettel.
Imádkozzunk!
Uram, taníts alázatra, felelősségre, élő reménységre. Segíts, hogy elhívásom betöltése érdekében felismerjem lehetőségeimet, és találékonyan használjam fel a rendelkezésemre álló eszközöket. Ámen.
Megjelent: Evangélikus Élet, 90. évfolyam, 33–34. szám – 2025. augusztus 17–24. 5. o.