Kaleidoszkóp
„Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4,14–16)
Keresztyén Gyülekezet,
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Kaleidoszkóp. Régi időkből való kedves vásárfia. „Optikai játék” – olvasom a meghatározást. „Néhány szimmetrikusan elhelyezett tükör egy csőbe helyezve megsokszorozza az apró csillogó színes tárgyak képét.” Forgatva újabb és újabb rajzolatú háromszögek és hatszögek szép variációit látom, ha belenézek.
Kaleidoszkóp. Ez jut most eszembe, miközben rácsodálkozom, hogy hányféle módon igyekszik kifejezni az Újszövetség Jézus Krisztus személyének és páratlan művének jelentőségét. A hit nyelvén elmondott igazságok, személyes meggyőződésből fakadó bizonyságtételek. Megfogalmazásai annak, ami emberi szavakkal végső soron megfogalmazhatatlan, mert minden értelmet meghalad.
Számos címet és megnevezést alkalmaznak Jézusra már a bibliai szerzők is: Krisztus, Isten Fia, Megváltó, Úr, Isten Báránya és még lehetne tovább folytatni a sort… Megannyi színes variáció, izgalmas és mély teológiai üzenet.
És mindezek mellett ma, böjt első vasárnapján egy újabb, egészen sajátos motívumot rajzol elénk az imént felolvasott epistolai ige. Az ismeretlen levélíró úgy ragyogtatja fel előttünk ugyanis Jézust, mint az igazi, nagy, tökéletes főpapot.
Egy távoli, számunkra kevésbé ismerős kép: Jézus mint főpap. Az ószövetségi templomi kultusz hagyományára épül. A főpap közbenjáró szolgálatot végzett Isten és a választott nép között. Egyedül ő léphetett be évente egyszer a templom kárpitfüggönye mögé, a szentek szentjébe, a Tízparancsolat kőtábláit hordozó szövetség ládája elé, hogy egy pontosan előírt szertartás keretében Isten bocsánatát kérje a nép és a maga számára. A Zsidókhoz írt levél arra a felismerésre szeretné elvezetni olvasóit, hogy mindez előképe volt annak, amit Jézus értünk tett és tesz. Igen, Jézus személyében nagy főpapunk van. Nem csupán a múltban volt főpapunk, hanem az a jelenben is!
Mert hiszen – így hallottuk mai igénkben – ő „áthatolt az egeken”.
Az űrkutatás és a különböző rakétaprogramok korszakában pontosan tudható, hogy milyen óriási energiára és bonyolult technológiára van szükség ahhoz, hogy a Föld gravitációját legyőzve mesterséges holdakat, űrszondákat vagy embereket juttassanak a világűrbe. Nem kevésbé bonyolult az űrkabinok biztonságos visszajuttatása sem, melynek során ezek a járművek hőpajzsok és ejtőernyők segítségével haladnak át a légkörön. A világűr felfedezése veszélyes, ugyanakkor rendkívül izgalmas és fontos, tiszteletet és megbecsülést érdemlő vállalkozás. Véges emberi perspektívánkból nézve ezt jelenti „áthatolni az egeken”.
Szédítő és ugyanakkor csodálatos belegondolni, hogy Jézus ennél mérhetetlenül többet tett. Ő nem tudományos űrkutatóként vagy milliárdos űrturistaként áll előttünk, nem is egyszerűen egy kőből épült templom gondosan elkülönített szentélyének küszöbét lépte át, hanem az Isten és ember közötti távolságot győzte le. Sőt, ő maga a híd ég és föld között. Áttörte az eget emberré születésével, megüresítve önmagát, hogy végigjárhassa a keresztig vezető utat, majd ugyanezt tette halálból feltámadott Úrként is, amikor a mennyei Atya jobbjára ült.
Ő valóban megszüntetett minden akadályt, melyek elválasztottak minket Istentől, és nincs többé szükség áldozatok bemutatására sem, mert Jézus önmagát adta egyszer és mindenkorra szóló áldozatul a golgotai kereszten – értünk, bűnösökért.
Aztán értesülünk arról, hogy „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett”, ezért tud megindulni erőtlenségeinken.
Kedves Testvérek! Ez az ige abban is erősít minket, hogy ragaszkodjunk hitvallásunkhoz… Konfirmációra készülő fiatalokkal az elmúlt hetekben tanultuk és értelmeztük a konfirmációi káté megállapításai közül a Krisztus személyére vonatkozót: Kicsoda ő? A válasz így hangzik: „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ő az én Megváltóm, Uram és testvérem.” Jézus valóságos emberségéről tanúskodik a Zsidókhoz írt levélnek ez a meghökkentő hitvallása is: „kísértést szenvedett, de nem vétkezett”. Minden túlbonyolított elméleti fejtegetés nélkül emlékeztet ez a mondat arra, hogy a mi nagy főpapunk hús-vér emberként nem volt mentes emberlétünk sokféle kísértésétől sem. Hallhattunk erről a mai evangéliumi igében is. Jézust a pusztába vezeti a Lélek. Itt készül fel böjtöléssel nyilvános szolgálatára. Száraz és kopár hely, tele veszélyekkel, ahol megkörnyékezi őt a kísértő, vagy – ahogyan a görög nyelv nevezi – a diabolosz: a gáncsoskodó, mindent szétdobáló. Csapdákat állít, és támad, azóta is mindent megtesz az ember elveszítéséért. Arra számít, hogy a szárazság és kietlenség, az éhség és magány pusztájában letérítheti Jézust a megváltói útról.
Hasonló pusztákat mi is ismerünk: ínséges időszakokat, bajokkal, fájdalmakkal teli élethelyzeteket, amikor egyedül érezzük magunkat, amikor a betegség vagy a gyász terhe nehezedik ránk. Ilyenkor kell igazán ébernek maradnunk, hiszen sokkal védtelenebbek vagyunk a megszokottnál, és fokozottan fennáll az elesés, az elbukás veszélye. A levélíró arra bátorít, hogy ne keseredjünk el, ne adjuk fel.
Lássuk meg: Jézus is végigjárta a kísértés pusztáját, hogy együttérezzen velünk, amikor kísértéseinkben az ő segítő irgalmára van szükségünk. Valóságosan „beleéli magát” nyomorúságainkba.
De még ennél is többet tett: Jézus legyőzte a kísértőt. A megpróbáltatások csapásaitól nem védte őt biztonságot adó természetfölötti páncélöltözet, hanem saját bőrén tapasztalta a fájdalmakat, akarata mégis mindig egységben maradt a mennyei Atya akaratával. „Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8) Ebben az engedelmességben diadalmaskodott minden kísértés fölött.
Ezért általa és benne most már mi is kikerülhetünk régi és új kísértéseink tömegvonzásából, és megmaradhatunk a vele való közösségben, aki ígérete szerint még életünk pusztáiban sem hagy magunkra minket.
Mindezek fényében fogadjuk hát meg mi is bátran a Zsidókhoz írt levél iránymutatását, és „járuljunk bizalommal a kegyelem trónusához”.
Böjt első vasárnapjának bátorító, biztató üzenete nekünk is szól.
Hogy a régi időkben mit jelentett a királyi trónus vagyis az uralkodó színe elé járulni, arról nekünk legfeljebb történelemkönyvekből szerzett ismereteink vagy film- és olvasmányélményeink lehetnek. A trónterembe lépők szívét valószínűleg a megilletődöttség, sőt a félelem érzése járta át. Isten igéje ma arra tanít valamennyiünket, hogy a kegyelem trónusához semmiképpen sem félelemmel kell járulnunk, hanem sokkal inkább bizalommal. Jézus Krisztusnak, a mi nagy főpapunknak köszönhetően bizalommal léphetünk ebbe a trónterembe, mert az abban található trón többé nem a haragos Isten királyi széke, hanem az irgalmas, bűnöket megbocsátó mennyei Atya trónusa.
Bizalom: amikor lesütött tekintetemet jó reménységgel lassan ismét felemelem. Bizalom: amikor tenyeremet, amelybe eddig arcomat temettem, most az engem megszólító Isten felé tárom. Bizalom: amikor segítséget kérve merek kiáltani a közeledő Jézus felé, mint a jerikói út mentén kolduló Bartimeus: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47)
Induljunk bizalommal, mert szószólónk, nagy főpapunk az a Krisztus, aki pontosan tudja, mit jelent embernek lenni… Aki azon túl, hogy Megváltónk és Urunk, ugyanakkor testvérünk is, így ma is együttérez velünk. Képvisel minket, közbenjár értünk. Induljunk bizalommal! Miért? Hogy „irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk”.
Milyen pontos és lényeges ez a megfogalmazás: irgalmat nyerni és kegyelmet találni. Hiszen Isten irgalmát és kegyelmét sohasem lehet kiérdemelni vagy megszolgálni. Nincs az az emberi teljesítmény, kegyesség, akarat és igyekezet, ami alapján jogosultságot szerezhetnénk Isten kegyelmének megszerzésére – azt csakis elnyerni és megtalálni lehet, mint a jézusi példázat szerinti szántóföldbe rejtett kincset.
Nemcsak az előttünk álló böjti időszak, de életünk nagy lehetősége is ez. Jézussal indulni, és a kegyelem trónusához járulni. És közben irgalmas odafordulással hívni, bátorítani, buzdítani erre másokat is: a ránk bízottakat, a megfáradtakat, a sírókat, a kétségbe esetteket, a bűneik súlya alatt görnyedőket. – Jöjjetek mindnyájan, mert Jézus, a mi nagy főpapunk együtt érez veletek, megszabadít benneteket, hordozza terheiteket. Ő egyszerre szívén viseli az egyes ember és az egész világ ügyét. Közösséget vállal, azonosul minden szenvedővel, kiszolgáltatottal, elnyomottal.
Kedves Testvérek! A böjti vasárnapok szinte mindegyike – egy kivételtől eltekintve – a bevezető zsoltár antifónájának kezdő szaváról kapta a nevét. A mai, Invocavit, az Úr segítségül hívásának vasárnapja. Kaleidoszkóp. Különböző színei és formái a kegyelemnek, a bűnbocsánatnak és az új életnek. Hogy mindez számunkra is valóság lehessen, ebben siet segítségünkre a mi nagy főpapunk, Jézus! Ámen.
Elhangzott a Kossuth Rádióban 2026. február 22-én, böjt első vasárnapján, a Kajárpéci Evangélikus Egyházközség istentiszteletének közvetítésén.