Illatpróba
„Halljátok meg ezt az igét! […] Ezt mondja az Úr Izráel házának: Engem keressetek, akkor életben maradtok! […] Az Urat keressétek, és életben maradtok! […] Mert méreggé teszitek a törvényt, és az igazságot földre tiporjátok. Aki a Fiastyúkot alkotta meg a Kaszáscsillagot, aki a homályt reggelre változtatja, és sötét éjszakává a nappalt, aki szól a tenger vizének, és kiönti azt a szárazföldre, annak neve: az Úr. Pusztulással sújtja az erőseket, és pusztulást hoz az erődökre. Gyűlölik azt, aki megfeddi őket a kapuban, és utálják, aki megmondja az igazat. […] Tudom, hogy milyen sok a bűnötök, és vétkeitek mily nagyok: sanyargatjátok az igazat, elfogadjátok a megvesztegetést, elnyomjátok a szegényeket a kapuban. Ezért hallgat most az okos, mert gonosz idő ez! A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok, és veletek lesz az Úr, a Seregek Istene – ahogy mondogatjátok. […] Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ha ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hizlalt állatokból adtok! Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantotok zengését! Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” (Ám 5,1–24 kiv.)
Kedves Barátaim!
Hadd hívjak most minden jelenlévőt egy rövid gondolatkísérletre! Azt kérdezem: vajon milyen illattal tudnád jellemezni a saját életedet? Milyen illatot választanál? Valami könnyed, visszafogott, kellemes illatot? Vagy olyat, ami kivételes, esetleg egészen feltűnő? Az az illat, amire most gondolsz, olyasmi, mint ami az üzletek dezodorpolcai előtt csapja meg az ember orrát? Vagy inkább valami különlegesebb, a drágább parfümök kínálatából? Frissen mosott ruhák, ágyneműk illatát idézted fel, esetleg orvosi rendelők várótermeinek fertőtlenítőszagát? Lehet, hogy füstös kocsmák kissé áporodott, de őszinte levegőjét? És vajon mindig kellemes, jó illatú lenne az életünk? Adott esetben mennyi légfrissítőre lenne szükség, hogy elfedje a nemkívánatos szagokat?
Aztán az előbbihez hasonlóan: Milyen hanghatással tudnád a legpontosabban kifejezni az életedet? Milyen hang lenne rád leginkább jellemző? Egy egyszerű dallam vagy inkább bonyolult és összetett szimfónia? Fülbemászó sláger, amelyet szívesen dúdolnak, fütyülnek jókedvükben sokan, vagy csak a vájt fülűek által érthető és értékelhető komplikált zenemű? Bartók szerzeményeire hasonlítana vagy Taylor Swift zenéjére? Minden esetben kellemes, harmonikus összhangzatok jellemeznék az életedet, vagy megjelenne benne időnként a disszonancia, esetleg valamiféle zaj is?
Nos, abban a prófétai igeszakaszban, amelyet az előbb felolvastam, szintén fontos szerep jut az illatoknak és a hangoknak. Ebben az esetben azonban nem egyszerűen arról van szó, hogy ezek közül mi az, ami nekünk tetsző vagy hozzánk közel álló, hanem hogy istentiszteleteink és mindennapi életünk illata és hangja mennyire tetszik Istennek. Amikor ugyanis Ámósz próféta Isten megbízásából hirdeti: „ünnepségeiteket ki nem állhatom”, akkor az eredeti héber szöveg szó szerinti fordításában ez valahogy így hangzik: „nem tudom elviselni ünnepléseitek szagát”. És itt nyilván a korabeli istentiszteletek alkalmával bemutatott illatáldozatok égre szálló füstjére kell gondolnunk. Aztán kicsit később így folytatja: „Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantotok zengését!”
Illatok és szagok, hangok és dallamok egy meglehetően erős, számunkra talán különösen is keménynek tűnő üzenetben… Dehát hogyan is beszélhet Ámósz ennyire nyíltan, ennyire bátran, ennyire durván, a korabeli többi próféta és hivatásos megmondóember üzenetétől ennyire eltérő módon? És mit jelent ez itt és most a számunkra, a Szélrózsa-találkozó hangokban és illatokban meglehetősen gazdag napjaiban és alkalmain?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, röviden érdemes felidéznünk azt a korszakot és történelmi helyzetet, amelyben először szólaltak meg ezek a prófétai mondatok. A Kr. e. 8. század első felében a kettészakadt irzáeli királyság északi országrésze gazdasági és politikai virágzást élt meg, látszólag minden a lehető legjobbnak tűnt. Nyugalom és béke jellemezte ezt az időszakot. Az egymás mellett élő Izráel és Júda ekkorra együttesen újra olyan tekintélyes birodalommá nőtte ki magát, mint amilyen annak idején Salamoné volt. Az emberek viszonylagos jólétben éltek. Izráel egyik kultuszközpontjában, Bételben nagyszabású ünnepségeket rendeztek.
És ekkor jelent meg Júda Tekóa nevű falujából egy addig ismeretlen igehirdető, akit Ámósznak hívtak. Saját beszámolója szerint pásztorkodásból és fügetermesztésből élt. Ebből a mindennapi, jól megszokott környezetéből hívta el őt Isten, és küldte az északi országrészbe, hogy hirdesse igéjét az ott élőknek.
Szavaival leleplezte a visszásságokat: a nép vezetőinek elbizakodottságát és gőgösségét, amely beárnyékolta Istennel való kapcsolatukat is. Bemutatta azt az erkölcsi romlást, amely belülről emésztette fel a társadalmat. Szóvá tette a szűk vezetőréteg fényűző gazdagságát, jólétben való tobzódását, ami egyben a szegény népréteg elnyomásával is társult. Rámutatott az elnyomottak megalázottságára és kiszolgáltatottságára, hiszen a vezetők semmibe vették és lábbal tiporták az igazságot.
Mindezek fényében jelenti ki a próféta Isten megbízásából, hogy semmit sem érnek a nagy gondossággal bemutatott ünnepi istentiszteletek és áldozati szertartások. Mindez céltalan és gyümölcstelen, mert a hétköznapokon egyáltalán nem látszik meg ezek hatása. „Nem tudom elviselni ünnepléseitek szagát… Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel.”
Mindenki el tudja képzelni azt a megdöbbenést, haragot, sőt gyűlöletet, ami a próféta igehirdetését fogadta. Vajon mit szólnánk hozzá, ha egy vidéki kis falucskából érkező igehirdető felállna ide a színpadra, és belekiáltaná a mikrofonba? – „Az Úristen küldött ma hozzátok. Azt üzeni: utálom a Szélrózsa-találkozótokat. Megvetem imádságaitokkal, áhítataitokkal, zenéitekkel, előadásaitokkal és fórumbeszélgetéseitekkel együtt. Rosszul vagyok tőle.” Döbbenet… Fontos azonban tudnunk, hogy Isten minket is megvizsgál: milyen viszonyban vagyunk az igazsággal?! Meglátszik-e hétköznapjainkon is az, hogy őhozzá tartozunk, hogy Jézus Krisztus követői vagyunk? Életünk illata és hangja miről árulkodik velünk kapcsolatban? Hányszor elhangzik a fellengzős és hamis kijelentést: „hinni a templomban kell”! Ami sajnos azt is jelenti, hogy az élet egyéb területein, a munkahelyen, az üzleti kapcsolatokban, de talán még barátok és családtagok között is más szabályok uralkodnak. Kiskapuk és ügyeskedések, helyezkedések és könyöklések rossz szaga érződik ilyenkor. Meggondolatlan szavaink, kínos hallgatásaink, kényelmességünk vagy éppen fontoskodásunk, önzéseink és szeretetlenségeink hamis akkordjai visszhangoznak bántón. Vajon Ámósz ma kíméletesebb hangnemben szólna hozzánk, mint ahogy annak idején a kortársaihoz? Hiszen Isten nem csak vasárnapjaink délelőttjeire tart igényt, hanem az egész életünkre. Keresztyénségünk nem alkalmi kiegészítő csupán, amit egy-egy ünnepi órára magunkra aggathatunk. Urunk ma nekünk is azt üzeni, hogy a mindennapokban tanúsított önzéseink, szeretetlenségeink, igazságtalanságaink és mulasztásaink utálatossá teszik Isten szemében ünnepnapjainkat és istentiszteleteinket is. A kérdés most már csak az, hogy van-e bennünk nyitottság Isten megtisztító és megújító üzenetére és kegyelmére?
Merthogy Ámósz nem csak feltárja a szomorú valóságot, hanem egyben meghirdeti a megújulás lehetőségét is.
Így szól Isten nevében: „Engem keressetek, akkor életben maradtok!” Mennyi mindent keresünk életünk során: fiatalon keressük a hivatásunkat, a társunkat, a boldogságot. Aztán szép otthont, érvényesülési lehetőséget, a magánéletben és a munkában kiteljesedést, jó megélhetést, biztonságot. Isten azt mondja: „Engem keressetek, akkor életben maradtok!” Vagy ahogyan Jézus tanít: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6,33)
Keressük hát őt az élet istentiszteletével! Nem fedezékül használva a vele való találkozás áldott alkalmait, csakis a magunk lelki igényeit tartva szem előtt, hangulattá alacsonyítva és élménnyé egyszerűsítve az istentisztelet csodáját –, hanem úgy, hogy megértjük és vállaljuk az evangélium igazságának minden következményét. Legyen életté az istentisztelet és istentiszteletté az élet!
Keressük őt alázattal és bűnbánattal! A hátsó sorban megálló vámszedőkként, felismerve és beismerve méltatlanságunkat, Urunk elé téve bűneink és mulasztásaink súlyos terheit. A tékozló fiú szavai juthatnak eszünkbe: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.” (Lk 14,21)
Keressük őt a jóra való törekvéssel! Mert nem keresheted Istent úgy, hogy közben szereted a rosszat. Nem képviselheted a világosságot úgy, hogy elbújsz a sötétben. Ámósz egy mindenki számára jól érthető természeti képpel fejezi ki ugyanezt, ahogyan az ennek a hónapnak a vezérigéjeként is előttünk áll: „Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” Vagyis Isten útmutató, vigasztaló, leleplező, de egyben bűnöket megbocsátó igéjének kell áradnia gazdagon a templom falain és életünk medrén túl mindenfelé, sokakhoz…
„Engem keressetek, akkor életben maradtok!” Keressük hát őt! Vajon menni fog? Talán nekiveselkedünk… Csakhogy a mi erőnk még Isten kereséséhez is kevés, nemhogy a megtalálásához. A kudarc borítékolható.
Azonban érkezik valaki, aki értünk és helyettünk teljesíti be azt, ami számunkra lehetetlen.
Érkezik valaki, akinek világra jövetelével mindent megelőzően – még mielőtt mi kereshettük volna őt – maga Isten keresett meg minket.
Érkezik valaki, aki jó Pásztorként utánamegy az egy elveszettnek is.
Érkezik valaki, Jézus Krisztus, aki feloldoz minden hozzá menekülőt kínzó kötelékéből, és így szól: „Megbocsáttattak a te bűneid!” (Mt 9,5)
Érkezik valaki. Hozzánk személyesen. Nélküle semmire sem jutnánk, vele, általa és benne azonban minden a miénk és új életben járunk. Róla írja Pál apostol: „…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…, (aki) önmagát adta értem.” (Gal 2,20)
Mert ez volt a mi szabadulásunk, megmenekülésünk, „életben maradásunk” ára: a golgotai kereszt. Jézus szenvedése, halála és feltámadása szólaltatja meg Isten irántunk való szeretetének alaphangját. Ráadásul olyan szeretet ez, amely – mint tésztába kevert kovász – képes átjárni életünk egészét, hogy annak új minőséget adjon, egyformán megszentelve ünnepnapot és hétköznapot.
Így válhat valósággá az is, amiről Pál apostol ezt írja egy másik helyen: „Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére…” (2Kor 2,15)
Vajon milyen illattal tudnád jellemezni a saját életedet?
Elhangzott Sopronban, 2026. július 10-én, a Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozó reggeli áhítatán.