A csodák kezdete Kánában
Epifánia után 2. vasárnap – Textus: János 2,1–11
Amit a textusról tudni kell – exegetikai / kortörténeti megértés
Míg Márk evangéliuma a gyógyítási történetekkel kezdi Jézus nyilvános fellépésének bemutatását, addig Jánosnál a kánai menyegzőn véghez vitt „első jel” áll ugyanilyen értelemben. A textus központi fogalmai az „óra”, „a zsidók tisztálkodási rendje”, a „jel”, illetve a Jézusba vetett „hit”. Ezek tartalmi mondanivalója felé irányítja a leírás az olvasó figyelmét.
Az első vers bevezető helyzetleírása egy hagyományos zsidó esküvő kereteit vetíti elénk. Az ünnep a szokások szerint egy egész héten át tart (1Móz 29,27; Bír 14,12) a meghívott vendégek folyamatos érkezése és távozása, étkezése, italozása közepette; énekléssel, tánccal, találós kérdésekkel színesített önfeledt együttlét ez. A helyszín Kána, melynek említése és vonatkozásai többször előfordulnak az evangéliumban (Jn 1,46; 21,2 stb.). A település pontos földrajzi helymeghatározása vitatott: egyesek a Názárettől 6 km-re északkeletre fekvő Kefr Dschemma-val azonosítják, Schwank szerint archeológiai szempontból valószínűbb, hogy a Názárettől távolabbi Chirbet Qana-ról van szó. [1] Fontos felfigyelni a „harmadik nap” kifejezésre, mely kronológiai kapcsolatot mutat az 1, 35 „másnap”-jával, de utalásként értelmezhető a feltámadástörténet harmadik napjára éppúgy, mint a Sínai-hegyi epifániára (Ex 19). [2] Az ünnepségen Jézus anyja is jelen van, akit János evangéliuma soha nem nevez nevén.
A második vers külön említi a meghívottak között Jézust és tanítványait.
Maga az olvasó a harmadik versnél kapcsolódik be az eseményekbe, amikor is kiderül, hogy a menyegzői bor elfogyott. Erre a helyzetre anyja figyelmezteti Jézust: „Nincs boruk.” Bár a mondat célja nem egészen világos, úgy tűnik, egyszerre mutatkozik meg benne az „asszony” fia iránti bizalma és a vele szemben megfogalmazott, messiási hatalmának kinyilvánítására vonatkozó emberi igény.
Egy izgalmas párbeszéd veszi itt kezdetét, mely az egész történetet erővel és feszültséggel tölti meg. A negyedik vers Jézus anyjának adott válaszát tartalmazza. Az „asszony” megszólítás, illetve a mondat éles karaktere az írásmagyarázók többsége szerint nem rejt magában tiszteletlenséget, ugyanakkor felülír minden rokoni kapcsolaton alapuló bizalmaskodást, illetve utal Jézusnak arra a szemléletére, mely szerint az az ő fivére, nővére és anyja, aki az Isten akaratát cselekszi (Mk 3,35). Az Isten akaratának való alárendeltségen van tehát a hangsúly. Barrett felhívja rá a figyelmet, [3] hogy több ízben fordulnak Jézushoz ugyanezekkel a szavakkal a tisztátalan lelkek is (vö. Mk 1,24; 5,7; Mt 8,29), kifejezésre juttatva az egyes esetekben, hogy még nem érkezett el legyőzetésük ideje. Hasonló jelentéssel bír tehát Jézus anyjának adott válasza is: a hozzá (Jézushoz) fűződő különleges igény megfogalmazása még nem időszerű. Az „óra”, amely még nem érkezett el, azt az időpontot jelöli, amikor nem emberi unszolásnak engedve, hanem az Atya akaratának engedelmeskedve cselekszik majd. A halálára és „megváltói dicsőségének a kinyilatkoztatására” [4] utaló kifejezéssel az események további alakulásának értelmét előlegezi meg.
Az ötödik versben olvasottak szerint Jézus anyja – immár a válasz fényében – továbbra is vár valamit fiától. Jézusba vetett teljes bizalmáról árulkodik ugyanis az ószövetségi utalást is tartalmazó mondat (1Móz 41,55; 2Móz 19,8; 24,3): „Bármit mond nektek, tegyétek meg.”
A 6–10. versek tartalmazzák a jézusi csoda tulajdonképpeni leírását. A hat kőveder, mely „kata ton kathariszmon tón Iudaión”, a „zsidók tisztálkodási rendje szerint” rituális tisztálkodási célt szolgált, egyenként 2–3 métréta, vagyis hozzávetőlegesen 80–120 liter víz befogadására volt alkalmas. Maga a csoda úgy megy végbe, hogy Jézus hozzá sem ér a kővedrekhez, hanem a szolgákat utasítja az edények vízzel való megtöltésére, illetve hogy abból merítve kínálják itallal a násznagyot. Már ez a mozzanat is, hogy tudniillik rituális tisztálkodási célokra elkülönített vizet italként kínáljanak, rendkívül szokatlan. [5] Az „architriklinosz”, vagyis a konyha és az asztalok felügyelője már nem vizet, hanem bort kóstol – melynek kiváló minőségét szóvá is teszi a vőlegénynél –, az ital eredetét pedig csak a szolgák ismerik. Bolyki János megjegyzi: „A lakomavezető tudatlansága hitelesíti a bort, a szolgák ismerete pedig a csoda valóságát.” [6] A csoda tehát rejtett módon ugyan, de megtörtént.
Külön hangsúlyt kap a történetben a tizenegyedik vers, mely két fontos megállapítást tartalmaz: a) Első jelként értelmezi Jézus csodáját, vagyis olyan eseményként, melyben a násznép szükséghelyzetben való megsegítésén túl önmaga dicsőségének kinyilatkoztatását adja, s mely egyben kezdete további hasonló jeleknek. b) Megjegyzi, hogy ennek fényében „tanítványai hittek benne”, s ezzel csatlakoznak Máriához, aki már a csodatétel előtt is bizonyságot tett Jézusba vetett hitéről. Nekik ehhez ugyan szükségük volt arra, hogy lássák a csodát, de Jézus mellett majd eljuthatnak annak felismerésére is, hogy „boldogok, akik nem látnak és hisznek” (20,29).
A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása
A házasság illetve a menyegző képe igen gyakori szimbólum mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben. Isten és népe végső boldog egyesülésére utal. Ószövetségi vonatkozásban az Énekek éneke mutatja meg ezt a legnyilvánvalóbb módon, újszövetségi értelemben Jel 21,1–4 leírása állhat előttünk példaként, ahol Jeruzsálem, mint vőlegénye számára felékesített menyasszony szerepel. Fontos még megemlíteni e tekintetben Jézusnak azokat a példázatait is, amelyek menyegzőhöz illetve lakomához hasonlítják Isten országát (vö. Mt 25,1–12; Lk 14,15–24; Mt 22,1–13). Az ószövetségi gyökerek ebben az összefüggésben Hóseás egyes fejezeteiig, illetve Ézs 61–62-ig nyúlnak vissza. Annak ténye, hogy Jézus egy konkrét menyegző keretében ad jelet dicsőségéről, azt mutatja, hogy az Újszövetség nem csupán szimbólumot hordozó eszmeként tekint a házasságra. A házasság újszövetségi értelemben személyes, emberi valóság, amely egyben magában hordozza a végső nagy ígéret számos motívumát is. [7]
A menyegző képével igen gyakran együtt jelenik meg a bor szimbóluma is. A három szinoptikus evangéliumban ez Jézusnak az új és régi borra vonatkozó mondásához kapcsolódik (Mt 9,17; Mk 2,22; Lk 5,37–39). Ebben Jézus a régi borhoz ragaszkodó és az újat elutasító emberhez hasonlítja azt, aki nem fogadja el az üdvtörténet utolsó szakaszát. A kommentárok többsége kitér a hellenista Dionüszosz-kultusz János evangéliumára gyakorolt hatásának lehetőségére is. Ennek klasszikus megfogalmazása Rudolf Bultmann nevéhez kapcsolódik. [8] Mivel a Dionüszosz istenről szóló mítoszok tartalmaznak olyan történeteket, melyekben a víz borrá változtatása szerepel, ennek a hellenista kultusznak a hatását nem lehet teljesen kizárni a kánai menyegző történetére nézve. Látszólag ezt az elképzelést erősíti az is, hogy az Androsz-szigetéhez kötődő Dionüszosz-ünnep éppen január 6-ára esett, ez pedig pontosan az epifánia megünneplésének dátuma, melynek témái között pedig ott szerepel a kánai menyegző története is. Mindezek ellenére Schwank kizártnak tartja, hogy az evangélista tudatosan akarta volna Jézust „nagyobb Bacchuszként” láttatni. [9] Hasolnó véleményen van Farkasfalvy is, meglátása szerint ugyanis a történeten sem a pogány kultusz elleni él, sem pedig a dionüszoszi életöröm hatásának nyoma nem érzékelhető. [10] Mindenesetre a Jézus-korabeli zsidóság életében a bor nem valamiféle luxuscikk, hanem természetes, majdhogynem nélkülözhetetlen része a mindennapi étkezésnek. Az Ószövetség Isten áldásaként beszél a borról. Az Ígéret földjére kiküldött kémek, óriási szőlőfürtöt hoznak magukkal, hogy ezzel is bizonyítsák az ország termőtalajának jó minőségét (4Móz 13,23). A biztonság jele, ha mindenki a maga szőlője és fügefája alatt lakik (1Kir 5,5). Az Újszövetségben a bor úrvacsorai szerepe a legerőteljesebb, sőt Jézus az övéivel való teljes közösségre jutás ígéretét is így fejezi ki: „...nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt 26,29)
Jézus csodáinak szerepe nagyjából egységes az Újszövetségben. Ezek Isten országának közelségéről szóló igehirdetését erősítik azáltal, hogy bűnbánatra és döntésre szólítanak fel. Elismerésére mindannak, amit Jézus személye és küldetése jelent. A döntésre hívás motívumának tartalmát teológiai értelemben a csoda és a hit viszonyának vizsgálatával lehet megközelíteni. A csoda és a hit újszövetségi szempontból állandó kölcsönhatásban állnak egymással. Ez egyrészt jelenti azt, hogy a Szentírás magára a hitre is úgy tekint, mint amely Istennek az emberen véghezvitt egyfajta csodája, másrészt pedig elmondható, hogy minden jézusi csodának hiterősítő funkciója van. Ezzel együtt azt látjuk, hogy Jézus csodái egyes embereknél bátor hitre, másoknál elutasító hitetlenségre találnak (vö. Jn 1,5.10.11). Ugyanakkor az Újszövetségben (különösen is János evangéliumában) igen gyakran előforduló elem a jel és a csoda fogalmi megkülönböztetése: míg a jel elsősorban „Isten akaratának kijelentése” (epifánia) értelemben használatos, addig a csoda Isten jelenlétének (teofánia) bizonyosságát erősíti.
Prédikációvázlat
A helyszín, ahová ez az ige kalauzol minket, egy nagyon jókedvű, tisztes falusi lakodalom. Ez talán sokak számára már magában meglepő. Hát még ha felfigyelünk arra is, hogy éppen János evangéliumából hallottuk a történetet, sőt mi több, kiderül számunkra, hogy egyedül János őrizte meg az evangélisták közül ezt az eseményt. Éppen János. Az a János, aki Jézus egész életét, szolgálatát a legelvontabb módon fejezte ki. Az a János, akit az egyházi szimbolika repülő sasként jelenített meg, mondván, nem egyszerűen madártávlatból, de mennyei magasságból néz mindenre, ami történt és történik. Nos, éppen ez a János kezdi evangéliumát a kánai menyegző történetével, segítve ezzel a mai igehallgatót is a csoda mögött meghúzódó jel felfedezésére:
a) Az ember látványos csodákat vár, Jézus pedig a háttérben marad
A Jézus-korabeli zsidóságot felfokozott messiásvárás jellemezte. Nem véletlen hát, hogy környezete szüntelenül jelet követel a Názáretitől: bizonyítsa be csodákkal, természetfeletti hatalmának kinyilvánításával, hogy valóban ő a Messiás, aki a váradalmak szerint szabadulást hoz (többek között vallási és politikai értelemben) népének, Izraelnek. Mennyire hasonló módon viszonyulunk hozzá sokszor ma is. Ha nevét halljuk, hajlamosak vagyunk mesterséges hangulatot kelteni mellette vagy ellene, s arra törekszünk, hogy hatalma vagy tehetetlensége úgy legyen nyilvánvaló mindenki számára, hogy azon keresztül igazolódjanak a mi előzetes elvárásaink. E történet fényében meg kell értenünk, hogy Jézus többnyire észrevétlenül lép be az életünkbe, s telepedik egy asztalhoz velünk. Ő nem fölébe akar kerülni az embernek, hanem közösséget akar vállalni vele. Nem lenyűgözni akarja azt, aki vele találkozik, hanem az Istenbe vetett hit mélységére kívánja eljuttatni őt. Fontos észrevennünk, hogy Jézus ebben a történetben végig a háttérben marad. Csodatétele nem látványosan, hanem rejtett módon megy végbe.
b) Jézus csodái, jelei valóságosak, de nem úgy és nem akkor lehet bennük része az embernek, ahogyan és amikor azt várja, illetve elképzeli
Ennek felismerésére kifejezetten Jézus és Mária párbeszéde alapján juthatunk el. Jézus anyjának mondatában egyszerre mutatkozik meg a bizalom pozitívuma és az emberi okoskodás negatívuma. Amennyire hisz abban, hogy fia segíteni tud és akar, legalább annyira kiérződik e két szóból a részletekbe menő mögöttes elvárások sora, de még a finom irányítás igénye is. Jézus válasza mégsem elutasítás, cselekvése látszólag még csak nem is áll ellentétben Mária elképzelésével. Határozott válaszában ugyanakkor értésére s értésünkre adja, hogy Isten órája másként jár, mint az emberé. Logikája más törvényszerűségek alapján működik. Nem úgy s nem akkor lehet részünk csodáiban, ahogyan azt mi szeretnénk „előírni” neki. Az „óra”, amely még nem érkezett el, azt az időt jelenti, amikor Jézus nem a mi elvárásainknak engedve, hanem Isten akaratának engedelmeskedve részesít minket csodáiban. Mária pedig szemmel láthatóan megérti Jézus válaszát. Szolgákhoz intézett szavaiban ugyanis már nem korábbi elképzelésének ad újra hangot. Amire figyelmezteti őket, az a készenlét. Ez az egyetlen lehetséges magatartás, amellyel a jelenben Isten küszöbön álló nagy tetteihez viszonyulhatunk. Számtalanszor beszél erről tanítványainak Jézus is (vö. Mt 24,43–44; Mt 25,1–13; Lk 12,35–40).
c) Mindenki részese a csodának, de csak kevesen látják és ismerik fel benne a jézusi jelet
A menyegző résztvevőit nem illik és nem is szokás a vendéglátás részletkérdéseivel és nehézségeivel terhelni. Valószínűleg a borkészlet megfogyatkozását sem vették észre a meghívottak. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus csodája is rejtve maradt a jelenlévők többsége előtt. Legfeljebb a bor jobb minőségét érzékelhették némelyek, ahogyan az a násznagy szavaiból is kiderül. János evangélista beszámolója szerint a szolgák csak abban lehettek biztosak, hogy a saját maguk által megtöltött vizeskorsókból merítettek, a násznagy pedig azt szavatolhatta, hogy kiváló minőségű bort hoztak neki a szolgák. Egyedül Jézus tanítványai voltak azok, akik – mivel mindent láttak és hallottak – összeilleszthették maguk számára az események mozaikdarabkáit. Minden meghívott vendég részesült tehát a csodában, de csak a tanítványok szűk köre szerzett róla tudomást. Jézus hatalmának és dicsőségének jelenlegi rejtettségét mutatja ez is. A nagy „leleplezés” a nagy „apokalipszis” ideje nem érkezett még el. Ez a dicsőség még nem nyilvánvaló mindenki számára, hatékonyságához ugyanakkor nem fér semmi kétség: tanítványai ugyanis látva a csodát, hittek Jézusban. Ezen a ponton Jézus és a násznép útjai távolodni kezdenek egymástól, míg Jézus és a tanítványok útjai összekapcsolódnak.
d) A kánai menyegző története különleges csodatörténet, de csak a kezdet
Jézus első tanítványainak életébe a kánai menyegzőn véghez vitt csoda nyilvánvalóan sorsdöntő változást hozott. Számukra első megtapasztalása volt ez annak, amikor megnyílik az ember szeme, s valami olyasmit lát meg az átélt események mögött, ami eddig rejtve volt előtte. Azonban más szempontból is fontosnak érezhették a kánai esetet. Azt is megérthették belőle, hogy Isten Jézusban megnyilvánuló szeretete nem szorítható határok közé, vagyis gazdagon árad az emberekre attól függetlenül, hogy ők ezt felfogják-e vagy sem. A történtek különlegessége tehát több ponton érzékelhető. Ugyanakkor a mai igeolvasó (és igehirdető) nem tekinthet e beszámolóra anélkül, hogy eszébe ne jusson a folytatás. Ahogyan haladunk tovább az evangéliumban, sorra értesülünk a különböző csodatételekről (János szabályosan számolja a Jézus által véghez vitt jeleket), hogy a kapernaumi királyi tisztviselő gyermekének történetén, az ötezer ember megvendégelésének csodáján és a vakon született ember meggyógyításán keresztül elérkezzünk Lázár feltámasztásáig, amely a látható jelek sorában talán a csúcspontot jelenti; és aztán haladjunk még tovább a nagyhét eseményeihez: Jézus elfogatásához a Kedron-patakon túl, kihallgatásához, szenvedéséhez és kereszthalálához, végül pedig a harmadnap mindent beragyogó fényéhez. Ami a kánai menyegzőn elkezdődik, az a keresztút végén és húsvét eseményében teljesedik be.
Példák, képek, szemelvények
Hieronymostól egy anekdota szerint azt kérdezte valaki, hogy ezt az iszonyatos mennyiségű bort mind megitta-e a násznép. „Nem.” – válaszolta az egyházatya. „Még mindig abból iszunk.” [11]
Reményik Sándor: Idegen vendég a kánai menyegzőn [12]
Itt is, ott is, menyegző, Kána.
Öröm villan e bús világra.
Ritka, drága kicsike ünnep:
Az arcok egymásra derülnek
És hivatalos vagyok én is
Az öröm asztalánál mégis.
Ülök. A szívem halott-fáradt.
Korcs szóra nyitom csukott számat.
Nevetek, és a nevetésem:
Mint göröngyhullás temetésen.
Mint száraz haraszt-zörgés ősszel…
Így örülök az örvendőkkel.
Asztalfőn, dicsfényben derengve
Ül a fájdalom fejedelme.
Mély, szemrehányó szeme rajtam:
Mért csak ilyen az én vigalmam?
Mikor Ő itt percre megállott,
Megáldotta a vigasságot.
Mikor vedernyi borral, vérrel
Lángol az első csodatétel.
Ő most nem gondol szegre, fára…
Ki mer hát búsabb lenni nála?
Uram, fájdalom fejedelme,
Ki ülsz az asztalfőn derengve,
És akarod: tavasszal, ősszel
Örüljek az örvendezőkkel:
Tedd, hogy igazán örülhessek,
Magamtól megmenekülhessek.
Örömben, bánatban egyképpen
Hadd legyen nekem békességem.
Korcs szót ajkam ne virágozzon,
Torz nevetésem ne buggyanjon.
Kedvem másnak kedvét ne szegje,
Derülten nézzek mindenekre.
Az élet ritka, drága ünnepén
Ne legyek ünneprontó jövevény.
Uram, ha szemed némán vádol,
Jusson eszedbe: én nem ittam
Első csodád bíbor borából.
Giotto di Bondone: Kánai menyegző, Cappella Scrovegni, Padua (1304–1306)
További szempontok az istentisztelet alakításához
a) A vasárnap jellege
A vízkereszt ünnepe utáni vasárnapok mindegyike a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó epifánia-ünnep szerves folytatása. Krisztus dicsőségének világban való megjelenésére kerül a hangsúly. Gyülekezeteinkben a karácsonyi illetve újévi intenzív és aktív időszakot váltja most fel ez a kissé csendesebb, bár eredeti üzenetét tekintve legalább olyan „fényes” néhány hét. A helyi szokásoknak megfelelően a karácsonyfákat ekkorra sok helyen levetkőztetik és kidobják, a gyülekezetek életében pedig már küszöbön az ökumenikus imahét. Ebben a kontextusban szólal meg ez a különleges evangéliumi ige.
b) Imádság
Dicsérünk téged, Istenünk, azért a világot átfogó irgalmadért, hogy akarod és munkálod minden ember üdvösségét. Köszönjük, hogy Krisztus által közösséget vállalsz velünk örömeink közepette éppúgy, mint szükségünkben. Hálát adunk irgalmas szereteted minden jeléért, melyekben részesítesz bennünket életünk során. Kérünk, nyisd meg szemünket, hogy azokban felismerjük ajándékaidat; tölts be minket Szentlelkeddel és erősítsd hitünket, hogy bátran tudjunk bizonyságot tenni rólad az emberek előtt. Ámen.
Ajánlott irodalom
1. Barrett, Charles Kingsley: Das Evangelium nach Johannes. Meyers Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament. Vandenhoek & Ruprecht, Göttingen, 1990. 211–217. o.
2. Bolyki János: „Igaz tanúvallomás”. Kommentár János evangéliumához. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 98–104. o.
3. Bultmann, Rudolf: Das Evangelium des Johannes. Evangelische Verlagsanstalt, Berlin, 1963. 77–85. o.
4. Farkasfalvy Dénes: Testté vált szó. Evangélium Szent János szerint. Fordítás, jegyzetek és magyarázat. Első rész. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1986. 82–93. o.
5. Goppelt, Leonhard – Hildmann, Gerhard: Die Gabe Jesu. In: Calwer Predigthilfen, Band 11. Neutestamentliche Texte der ersten Reihe. Herausgegeben von Herbert Breit und Leonhard Goppelt. Calwer Verlag, Stuttgart, 1972. 89–97. o.
6. Haenchen, Ernst: Das Johannesevangelium. J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1980. 185–197. o.
7. Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma. Magyar Luther-Társaság, Budapest, 1950. 50–53. o.
8. Keresztyén Bibliai Lexikon. Szerk.: Dr. Bartha Tibor. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 1993. 258–260; 723. o.
9. Magassy Sándor: Óegyházi perikópák I. kötet. Az Óegyházi Perikóparend alapján kijelölt igék feldolgozásainak kritikai elemzése és prédikációs vázlatok Luther teológiájának tükrében. Szerzői kiadás, 1998. 113–117. o.
10. Mátyás Ernő: János Evangéliuma. Írásmagyarázat. A Sárospataki Kollégium Kiadványai. I. Dolgozatok a bibliai theológiai tudományok köréből 2., Sárospatak, 1950. 57–63. o.
11. Schnelle, Udo: Das Evangelium nach Johannes. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament 4. Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2000. 58–63. o.
12. Schwank, Benedikt OSB: János. Ford.: Turay Alfréd. Agapé Kiadó, Szeged, 2001. 88–98. o.
13. Szathmáry Sándor: Élő víznek folyamai. János evangéliumának magyarázata igehirdetésekben. A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1997. 30–33. o.
14. Wilckens, Ulrich: Das Evangelium nach Johannes. Das Neue Testament Deutsch, Teilband 4. Vandenhoek & Ruprecht: Göttingen, 1998. 54–59. o.
Megjelent: Igazság és élet. Folyóirat a lelkipásztori és nevelői munka számára, III. évfolyam 1. szám, 2009. január-március, 30–37. o.
[1] Schwank, Benedikt OSB: János. Ford.: Turay Alfréd. Agapé Kiadó, Szeged, 2001. 97. o.
[2] Bolyki János: „Igaz tanúvallomás”. Kommentár János evangéliumához. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 101. o.
[3] Barrett, Charles Kingsley: Das Evangelium nach Johannes. Meyers Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament. Vandenhoek & Ruprecht, Göttingen, 1990. 214. o.
[4] Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma. Magyar Luther-Társaság, Budapest, 1950. 52. o.
[5] Wilckens, Ulrich: Das Evangelium nach Johannes. Das Neue Testament Deutsch, Teilband 4. Vandenhoek & Ruprecht, Göttingen, 1998. 57. o.
[6] Bolyki János: i.m. 102. o.
[7] Farkasfalvy Dénes: Testté vált szó. Evangélium Szent János szerint. Fordítás, jegyzetek és magyarázat. Első rész. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1986. 91. o.
[9] Schwank, Benedikt OSB: i.m. 90. o.
[10] Farkasfalvy Dénes: i.m. 88. o.
[11] A történethez Magassy Sándor hozzáteszi: „Ez az az allegorizáló írásmagyarázat, mellyel nem lehet egyetérteni, de melyről felettébb hasznos dolog tudni.” In: Magassy Sándor: Óegyházi perikópák I. kötet. Az Óegyházi Perikóparend alapján kijelölt igék feldolgozásának kritikai elemzése és prédikációs vázlatok Luther teológiájának tükrében. Szerzői kiadás, 1998. 116. o.
[12] Reményik Sándor: Isten közelében. A verseket válogatta, szerkesztette Imre Mária. Az Unikornis Kiadó és az Evangélikus Sajtóosztály közös kiadása, Budapest, 1991. 81–82. o.