Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap
2Móz 33,17b–23
A vasárnap jellege
A vízkereszt ünnepe utáni vasárnapok mindegyike a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó epifánia-ünnep szerves folytatása. Krisztus dicsőségének a világban való megjelenésére kerül a hangsúly. Érdemes tanulmányozni az ünnepet követő első három vasárnap Agendánk által hozott témáját, és megfigyelni azok együttes ívét: „Isten dicsősége”, „Isten akarata”, „Isten szeretete”. E három közül most éppen a középső, tehát „Isten akarata” kerül elénk. Talán érdemes és szükséges felhívni a figyelmet a vasárnapok témája és az istentisztelet elején elhangzó bűnvalló imádságok tartalmi összefüggésére is.
Gyülekezeteinkben a karácsonyi illetve újévi intenzív és aktív időszakot váltja most fel ez a kissé csendesebb, bár eredeti üzenetét tekintve legalább olyan „fényes” néhány hét. A helyi szokásoknak megfelelően a karácsonyfákat ekkorra sok helyen levetkőztetik és kidobják, gyülekezeteink életében pedig már küszöbön az ökumenikus imahét. Ebben a kontextusban szólal meg az ősi ószövetségi ige.
A szöveg
A textus megértéséhez feltétlenül fontos látnunk az előzményeket. A 32. rész beszéli el az aranyborjú történetét. E szerint miközben az Úr a hegyen átadja Mózesnek a törvénytáblákat, és ismerteti előtte azok tartalmát, a nép Áron vezetésével máris hűtlenné lesz: aranyból készített borjúbálványt imád az élő Isten helyett. E hűtlenség következménye az, amit a 33. rész első verseiben olvashatunk, vagyis hogy Isten nem akar tovább népével maradni. Ez az új helyzet egy hosszú beszélgetést indít el Mózes és az Úr között, amely talán leginkább Ábrahám Sodomáért folytatott alkudozásához hasonlítható. Isten először egy angyalát akarja küldeni a nép előtt, hogy az helyet készítsen számukra az ígéret földjén, mire Mózes – valamivel később – csalódottságának ad hangot, mert nem világos számára Isten gondviselésének mikéntje (33,12). Valójában Isten személyesebb, közvetlenebb jelenlétéért küzd a nép érdekében. Válaszában az Úr kilátásba helyezi, hogy talán „orcája” kísérhetné a hűtlenné lett népet. (33,14) „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél bennünket!” (33,15) – szögezi le Mózes. És miután az Úr biztosítja afelől, hogy megnyerte jóindulatát, Mózes még tovább megy, és arra kéri Istent, hogy mutassa meg számára dicsőségét. Ez az utóbbi két mozzanat már a kijelölt perikópa része. Innen lép tovább a beszélgetés, amiből kiderül, hogy élő ember nem láthatja meg Isten arcát, fenségét, dicsőségét, mivel nem tudná azt elviselni. Mózes számára is az jelentheti az egyetlen megoldást, ha Isten saját kezével óvja őt, s a színről színre látás helyett hátulról láthatja meg az Urat.
Két kifejezés kap itt központi szerepet: az egyik az Úr „arca” (páni’m) a másik pedig az Úr „dicsősége” (kábód). Míg az első erősen antropomorf jellegű, addig a másik elvont értelmű. Míg az „Úr arca” Isten személyes, közvetlen, kegyelmes jelenlétének kifejeződése, addig az „Úr dicsősége” a közvetettség, a transzcendens lét megjelölésére szolgál. Mégsem egy ellentétpárról, hanem ugyanannak az isteni jelenlétnek két különböző megnyilvánulásáról van szó.
Az Úr „háta” (ahar), illetve az Urat „hátulról meglátni” kifejezés újszövetségi párhuzamát Pál apostol megfogalmazása jelentheti, ahogyan a szeretet himnusza végén a jelenvaló és eljövendő ismeret közti különbségről ír: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.” (1Kor 13,12)
Ez tehát az igeszakasz fő csapásiránya. Megfigyelhető azonban az előbb említettek mellett egy oldalág is, pontosabban egy rejtettebb, a szövegen mégis egyértelmű egyszerűséggel végighúzódó mögöttes üzenet. Ez a 17., 19., 21., 22. versekben ragadható meg leginkább. „Megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek. (…) Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. (…) Van itt hely nálam, állj a kősziklára (…) és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok!” – mondja Mózesnek az Úr.
Isten jóindulatának megnyerése nem egy emberi oldalról induló kiengesztelési folyamat eredménye, sokkal inkább az Isten tulajdonába vett nép kegyelmi állapotának („mégiscsak a te néped” – 13. v., „név szerint ismerlek” – 17. v.) konkrét megnyilvánulása ebben a történetben. Az, hogy Isten a nép bűne ellenére mégiscsak övéivel marad, egyáltalán nem magától értetődő, sőt azt kell mondanunk, váratlan fordulat a beszélgetésben.
A 19. versben felfedezhetünk egy hasonló kettősséget, hiszen a „kegyelmezek, akinek kegyelmezek” formula egyértelműen Isten szuverenitására helyezi a hangsúlyt, tehát arra, hogy az Úr személyes jelenléte emberi oldalról nem biztosítható, de még csak nem is egyfajta automatizmus, hanem kizárólag Isten emberszeretetéből meghozott döntésén alapul. Ugyanakkor fontos észrevennünk, hogy itt egyedül a kegyelemre kerül a hangsúly, az elvetésről, illetve azokról, akik nem részesülnek ebben a kegyelemben, ez a mondat nem szól.
A 21. és 22. vers rendkívül bensőséges, szeretetteljes hangvétele emlékeztethet Illés történetére, ahol sem szélben, sem földrengésben, sem tűzben nem nyilatkoztatja ki magát Isten, mivel ott és akkor ő csak „a halk és szelíd hangban” (1Kir 19,12) kíván megmutatkozni; a prófétának azonban sziklabarlangba kell állnia, nehogy bántódása essék a kijelentést kísérő természeti jelenségek során. Mózest személyesen az Úr védelmezi, méghozzá úgy, hogy saját kezével takarja be őt. Nem véletlen, hogy mindkét történet a Sínai-hegyhez fűződő teofániák hagyománykörébe tartozik.
Ez az „oldalági” motívum tehát, a maga ritmikus ismétlődésével egyre erősebb hangsúlyt kap a szakaszban. És ez azért is nagyon fontos, mert az alapmotívum az Isten dicsőségével, fenségével szembesülő bűnös ember – jelen esetben az a nép, amely az élő Istent bálványokkal cseréli föl – haláláról beszél.
Istent szemtől szemben tehát nem láthatja senki (deus absconditus), mégis egyre nyilvánvalóbbá válik az ő valódi arca. Az az arc, amely a választott nép életének alakulása hátterén egészen markáns módon már itt kidomborodik, és amely aztán – már újszövetségi vonatkozásban – a Názáreti Jézus arcán ölt egészen konkrét emberi vonásokat (deus revelatus): „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9). Ennek az itt is kirajzolódó és evangéliumi értelemben testet öltött istenarcnak a meghirdetése lehet a mindenkori igehirdető feladata a lehető legszélesebb kör számára.
„Van itt hely nálam” – mondja az Úr. „Az én Atyám házában sok hajlék van” – hirdeti Jézus. Szólaljon meg az örömüzenet gyülekezeteink szószékein is ezzel a nyitottsággal!
Isten akaratára kerül tehát a hangsúly. Pál apostol így foglalja össze az ezzel kapcsolatos örömhírt: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (1Tim 2,4)
Igehirdetési vázlat
Az istenkereső ember vágya az Isten dicsőségének minél teljesebb megtapasztalása.
Mózes élő kapcsolatban áll az Úrral (33,11), s most mégis úgy érzi, istenhiánya betöltetlen maradt. Gondoljunk csak bele: e mögött az érzés mögött már ott húzódik az égő csipkebokornál megtapasztalt elhívás-esemény éppúgy, mint az egyiptomi csapások döbbenetes sorozata. Sőt a pusztai vándorlás idején átélt csodák és a Sínai-hegyen történt isteni kinyilatkoztatás is mind a háttér részei. Mózes most mégis az istenkereső ember örök koldus-éhségével kéri Istent: hadd láthassa meg az ő dicsőségét.
Mindenkori vágyakozás – látni Isten dicsőségét: az irgalom győzelmét az irgalmatlanság és közömbösség felett, szolgálatunk eredményét a kudarcok helyett, hitünk igazolását a bizonyításokra váró világban.
Istent meglátni azonban ma még csak hátulról lehet.
Ez pedig azt is jelenti, hogy Isten számomra mindig titok marad. Hogy az én gondolataim nem az ő gondolatai. Hogy ő mindig más mércével mér, mint ahogyan azt én (el)várom tőle. Számomra kikutathatatlanok az ő tervei, felfoghatatlanok útjai. Mindig okoz meglepetést, mindig rejt magában titkokat. Sőt Isten maga a meglepetés és maga a nagy titok. Rejtőzködik előlem, vagy ha előttem áll, akkor befogja a szemem. Nem is tudnám elviselni az ő dicsőségét.
Van azonban ennek a mondatnak egy idői vonatkozása is. Ez pedig arról szól, hogy Isten jelenlétét legtöbbször csak utólag ismerem fel. Idői távlatból, visszatekintve. A jelen nagyon sokszor megfejthetetlen, átláthatatlan – a ma csak holnap fog kitisztulni. A rossznak vélt eseményekben, a kerülő utakban csak utólag látom meg Isten áldó kezét.
Istent hátulról látni azt is jelenti, hogy ő mindig az ember előtt jár.
Mert az, hogy hátát mutatja nekem, máris sokat elárul őróla: nem engem küld ugyanis a frontvonalra, hanem ő maga megy elől, és biztosít így számomra fedezéket. Ő maga az, aki járhatóvá teszi előttem az utat. Rejtőzködése mellett szeretetének megnyilatkozása is tehát ez a hátat fordítás. Ez a mindent megelőző szeretet pedig egészen konkrétan abban a Jézusban öltött testet, aki szintén követésre hív. Mert a nekem hátat fordító Isten arca Jézusban mosolyog rám. Így tette számomra is elviselhetővé dicsőséges tekintetét.
Isten előttem jár. Jézusban elvégezte mindazt, ami üdvösségemhez szükséges. Tette ezt már akkor, amikor én még nem is ismertem őt. Így mutatta meg s mutatja ma is irgalmas arcát a rejtőzködő Isten.
Megjelent: Lelkipásztor 2006/1. 30–31. o.