Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap
1Jn 5,10b–13
Exegézis
πιστεύω – elismer; hisz valamit, meg van győződve valamiről. Az Újszövetség szinte kizárólag kegyességi jelentéssel, a személyes bizalom aktusaként értelmezi a kifejezést. Hiányzik ebből a felfogásból az „igaznak tart”, illetve „feltételez” jelentésköre.
ψεύστης – hazudozó; (alkatilag, jelleménél fogva) hazug. Meghatározó módon a démonvilág alapvető jellemzésére használt fogalom. Jn 8,55: „Ha azt mondanám, hogy nem ismerem (az Atyát), hozzátok hasonlóvá, hazuggá lennék;” Ezt a szót használja Epimenidész krétai költő is a krétaiak minősítésére: „Krétai mind hazudós, fene bestia, nagyhasú, lusta.”
μαρτυρία – tanúsítás, tanúskodás, tanúságtétel, bizonyságtétel, hitbeli és erkölcsi bizonyság. Különösen Jézusra vonatkoztatva – Keresztelő Jánosnak Jézusról tett bizonysága (Jn 1,19), illetve a hívők bizonysága, amelynek az üdvösség szemszögéből hathatós ereje van (Jel 12,11). Mégis érdekes, hogy Jézus az emberek bizonyságtételét (az ő valódi kilétének bizonyítását), mint illetéktelen magatartást visszautasítja (Jn 5,34). A bizonyság tekintetében „illetékes” Jézusra nézve önmaga kijelentése, még akkor is, ha elutasítják. (Jn 3,11; 32k; 8,14) „Még ha én önmagamról teszek is bizonyságot, akkor is igaz a bizonyságtételem, mert tudom, honnan jöttem, és hová megyek…” Más helyeken Jézus kimondottan az Atya bizonyságtételét jelenti ki illetékesnek: „Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz… De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam.” (Jn 5,31.37) Istennek Jézus mellet szóló bizonyságáról olvashatunk 1Jn 5,9-ben is: „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb; mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.” A hangsúlyt tehát a bizonyságtétel tartalmára helyezi a szerző.
ζωὴ αἰώνιος – örök élet; Isten maga az „örök élet” (Jn 5,26), de az embernek is örök élete van Krisztusban. A kifejezés eszkatológikus töltésű. Általános értelmében az „üdvösséget” és a „dicsőséget” hordozza magában. Isten igéje és az evangélium hirdetése munkálja az emberek világában (Jn 6,63). A kifejezés eszkatológikus vonatkozásainak fényében megjegyzendő: az eljövendő életben a beteljesedés szemlélhetővé, nyilvánvalóvá válik, de ebben a földi életben csak a hit számára nyilvánvaló, a természeti ember elől rejtve van (Kol 3,3).
υἱὸς θεοῦ – „Isten Fia” A kifejezést Jézus önmegjelölésként soha nem használja (pogány vallásokban egy-egy istennel kapcsolatban igen gyakori), környezete azonban igen. Különösen Jánosnál hangsúlyos a kifejezés (Jn 1,49; 3,16–18.35k; 5,19–26; 6,40; 8,35k; 10,36; 11,4.27; 14,13; 17,1; 19,7; 20,31; 1Jn 1,3.7; 2,22–24; 3,8.23; 4,9k; 14k; 5,5.9–13.20; 2Jn 3,9.) Bultmann szerint ez a cím nem egy olyan Messiást nevezett meg, aki egy Isten által nemzett természetfölötti lény, hanem egyszerűen királyi titulus volt. [1] „A negyedik evangéliumban és a jánosi levelekben a »fiú« (υἱός) kifejezés csak Jézusra vonatkozik, míg a hívőket a sokkal általánosabb »gyermekek« (τέκνα) terminus illeti. Ennek az az alapvető értelme, hogy a hívők a hit által lehetnek részesei annak a kapcsolatnak, mint ami Jézus és az Atya között eleve fennáll; ugyanakkor a Jézus és az Atya közötti kapcsolat megelőzi és egyben meg is határozza azt a kapcsolatot, ami a hívők és Isten között létesül.” [2]
Hídverés – Meditáció
„Életünk egy kifejtésre váró mondat, amelynek végén csak kettőspont a halál. Ami igazán lényeges, az a kettőspont után olvasható, de ezt döntő módon meghatározza, hogy mit írunk a kettőspont elé.” (Ismeretlen forrásból)
„Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van” – hangzik a kijelölt igeszakasz záró mondata, amely nagy valószínűséggel a levél eredeti befejezése is egyben. Tartalmilag a megelőző szakasz összefoglalása, de keretbe foglalja a levél egészét annak kezdősoraival: „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.”(1Jn 1,3) Igazán mégis csak akkor értjük meg e kijelentés fontosságát, ha felfedezzük a gondolatrímet János evangéliuma eredeti zárómondatával is: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20,31)
Hit, közösség, (örök) élet. E három alappilléren nyugszik tehát a keretmondatokból épített híd, amely a jánosi irodalom sajátosságaként átível az egész Újszövetségen, de erre a három alapra épül a teljes jánosi bizonyságtétel is. Ez hangzik a korabeli gyülekezetekben, és hangzik azóta is, ma is, közöttünk, a mi közösségeinkben is. Emberi szavakon, mondatokon keresztül szól, üzen számunkra Isten. Nem égi szózattal, nem extatikus látomás vagy sugallat útján, hanem „úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1,21) Ez a bizonyságtétel mégsem egyszerűen emberi beszéd. Minden erőtlenség és „bolondságnak” tűnő esetlenség, sutaság ellenére sem hétköznapi szó csupán, mert ahogyan Pál is írja: „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével.” (1Kor 2,4) Nem saját „bölcsességünket” tehát, hanem „amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is”.
„Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt…” Mert az apostoli bizonyságtételt kizárólag hittel „foghatom”. A hit a „dekódere”, egyedül ez teszi érthetővé, láthatóvá az üzenet valódi tartalmát. Hitre vár az életemben Isten igéje, de jó tudni, hogy ugyanezzel az igével maga Isten az, aki még a szükséges hitet is megteremti bennem. Nem önmagamból kell előbányásznom valami bizonytalan hiszékenység-félét. Isten bizonyságtétele „feltelepíti magát” életem „merevlemezére”. „Istent hazudtolja meg, aki nem hajol meg az igehirdetésből elénk táruló Krisztus-esemény meggyőző ereje előtt. A mondat éle a gnosztikus tévtanítók ellen irányul, akik nem hitték, hogy a názáreti Jézus életében és halálában Isten üdvözítő munkája ment végbe. Az egész vers éles szembeállításával nem elítélni akarja a hitetleneket, hanem Krisztus mellett való döntésre, hitre hív. A hit nem más, mint visszhang, felelet Istennek arra a bizonyító vallomására, melyet Jézus Krisztus földi működése magában foglal. A keresztyén hitben így lesz jelenné a múltbeli üdvtörténeti esemény, teljes meggyőző erejével.” [3]
Ez a csatorna valóban közösséget jelent. Közösséget mindazokkal, akik közvetítik felénk Isten bizonyságtételét, és (éppen e bizonyságtétel tartalmán keresztül) közösséget „az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal”. Személyes közösség. Nem üzleti viszony, nem érdekkapcsolat, nem egy baráti társaság kifelé zárt köre, nem szervezet: egyesület, Bt., Kft., Rt., nem valamiféle szolgáltatás passzívan kívülálló, fogyasztó közönsége, de mégcsak nem is idealisztikus utópia álmaink közösségéről. Személyes kapcsolat. Kapcsolat egymással: a bizonyságtétel szolgálata révén; és kapcsolat Istennel és az ő Fiával, Jézus Krisztussal: az igehirdetés hatékonysága révén.
Isten bizonyságtételében az örök életről szóló hírt adja, sőt magát az örök életet adja, „és ez az élet az ő Fiában van.” Csakis Krisztusban van lehetőségünk az életre. Őbenne van elrejtve földi életünk titka és üdvösségünk csodájának ajándéka egyaránt. Mi az élet értelme? Mi a létezés célja? – kérdezzük sokszor. Krisztusban létünk valóban elérheti célját. Krisztusban életünk igazán kiteljesedhet. Azzá válhatok, akivé lennem kell. Minden, ami csak bennem van, minden, ami csak vagyok, nála megtalálja valódi lényegét. Az élet esszenciája, kiindulópontja, forrása az a Krisztus, akivel közösségünk lehet. Rajta kívül légüres térbe kerülnénk, nélküle a súlytalanság állapota lenne úrrá rajtunk. Elvesztenénk a talajt a lábunk alól, nem juthatna el hozzánk az éltető oxigén. Lételemünk Krisztus. Nem véletlenül mondja Péter válaszul Jézus kérdésére: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” (Jn 6,68)
Megjelent: Lelkipásztor, 2001/7–8. 301–303. o.
[1] Bultmann, Rudolf: Az Újszövetség teológiája. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 56. o.
[2] McGrath, Alister E.: Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 254. o.
[3] Veöreös, Imre: János levelei. Teológiai Irodalmi Egyesület, Budapest, 1998. 238. o.