Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap
Jer 29,1–7.10–14
„Megtaláltok engem”
Különleges helyet foglal el az Ószövetségben Jeremiás könyvének 29. fejezete. A próféta levélformában szólaltatja meg Isten igéjét. Nem szokatlan ez az Újszövetséget már jól ismerő keresztyén gyülekezeteknek (lásd Pál leveleit), ószövetségi összefüggésben azonban egészen újszerű. [1] Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy Jeremiás személyében íróprófétával van dolgunk, hanem hogy ez a próféta népének és korának körülményeiből fakadóan (babiloni fogság, az igehirdető és az igehallgatók közti fizikai távolság) a levélformát választja honfitársai megszólítására.
Ez a levél alapvetően vigasztaló tartalmú. Keletkezése idején a babilóniai birodalom összeomlásáról terjengtek hírek. A fogságba hurcoltak között feléledt a remény a hazatérésre. Újra megerősödőben volt egyfajta „nacionalista mozgalom”, mely Egyiptom erejében bízva nyíltan szembehelyezkedett Nebukadneccarral. Ennek képviselői hazaárulással vádolták Jeremiást, mivel ő továbbra is a babiloniaiak előtti megadásra intette olvasóit. E levélben az Úr szavát tolmácsolja a nép számára, miszerint még legalább hetven év telik el, amíg megváltozhat a jelenlegi helyzet, s a fogságban lévők hazatérhetnek.
Levél a fogságban levőkhöz (1–7)
A leírásból jól körvonalazhatók a deportáltak életkörülményei: nem börtönökben éltek, hanem volt bizonyos mozgásterük. Fogvatartóik nagyobb területeket bocsátottak a rendelkezésükre megművelésre, és azon szabadon mozoghattak. Saját véneik irányítása alatt folytak hétköznapjaik és ünnepeik. A templomi kultusz folytatására nem volt lehetőség, de éppen ebben az időben kezdett kialakulni a zsinagógarendszer, s ekkorra datálható a szent iratok összegyűjtésének a kezdete is.
Buzdítás a megmaradásra
A környezetükről való gondoskodás, a város és az ország javáért való fáradozás nem megalkuvás, hanem a szeretet jele és a békesség feltétele. Átmeneti szállás helyett letelepedésre és otthonteremtésre szólít fel a próféta. Fontos része ennek az üzenetnek a házasodásra és gyarapodásra való felhívás is.
A szabadítás ígérete (10–14)
Az istenkereső nép még idegen földön is azzal az Istennel találhat élő közösséget, aki nem romlást, hanem reményteljes jövőt készít övéi számára. Az ember istenfélelme tehát nem feltétele az Úr szeretetének, azt valóságosan megragadni mégis csak alázatos szívvel lehet.
A mondanivaló kibontása
E prófétai levél olvasása során világossá válhat a fogságban élők számára, hogy az Úr nincs fizikai, földrajzi helyhez kötve, vagyis velük van, gondoskodik róluk még nyomorúságukban is. Lehetséges a vele való kapcsolattartás a templomtól és a kultusztól elszakadva is; Isten akarata, parancsa tehát ez: imádkozzatok, és „megtaláltok engem” (13.14). Hatalmas üzenet és a választott nép számára új felismerés, hogy Isten megtalálható a pogányok városaiban, még idegen földön is. De a ma egyháza számára is fontos tanulság, miszerint Isten nem zárható a templom falai közé, illetve jelenléte nem szűkíthető le a benne hívő ember kedvező élethelyzetére. Ő akkor is és ott is kész megmutatni magát, ahol ismeretlen minden kegyességi forma, vagy amikor övéi üldöztetést, szenvedést, kiközösítést, meg nem értést kénytelenek elszenvedni életük során. Hiszen lehetséges találkozni vele korábban talán méltatlannak hitt keretek és körülmények között abban a „világban” is, amely egyfajta értelmében a kívülállók körének megjelölésére szolgál. Segítségül lehet hívni őt betegágyhoz kötve, s így gyülekezeti közösségből fizikailag kiszakadva is, amikor az ember úgy érezhetné, hogy már teljesen magára maradt. Nincs olyan távolság és közelség, magasság és mélység, ahol ne volna megtapasztalható az élő Isten jelenléte: ahol ne élne és hatna törvénye és evangéliuma, akarata és kegyelme; ahogyan arról a 139. zsoltár is énekel: „Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.” (Zsolt 139,8–10) Hol máshol ragadhatnánk meg tisztábban ennek az üzenetnek a lényegét, mint éppen a golgotai kereszthalált is elszenvedő és e szenvedést némán vállaló názáreti Jézusra tekintve? Nemcsak arról van szó, hogy az ő halálig tartó engedelmessége mindenkori példaként állhat a nyomorúságot szenvedő előtt, hanem hogy éppen őbenne, Krisztus szenvedésében vállalja Isten a teljes közösséget az emberrel még a legmélyebb elhagyatottságban is.
E prófétai levél olvasása során világossá válhat a fogságban élők számára, hogy Isten Úr minden nép, birodalom, politikai kis- és nagyhatalom, sőt az egész kozmosz felett. És még ennél is többet is megérthetnek, azt tudniillik, hogy terveibe beleszövi a világtörténelmi fordulatokat, az emberrel kapcsolatos céljai eléréséhez pedig felhasználja a pogány népeket és uralkodókat is. A választott nép tagjai – deportáltak és otthon maradtak egyaránt – nem egyszerűen ellenséget, hanem az Úr eszközét kell, hogy felismerjék Babilonban. Vagyis a történelem és személyes életük sokrétű eseményei mögött egyaránt Isten akaratát kell meglátniuk. Azt az akaratot, mely a bűn büntetését, de a bűnös megmentését célozza. Egykori és mai igehallgatók közös feladata: szembesíteni személyes hitük tartalmát a prófétai szónak ezzel a momentumával.
Életed minden eseménye hozzá köt. Vajon észreveszed-e, hogy még „rosszakaróidon”, „ellenségeiden”, a hited jelentőségét és jelentését meg nem értő „kívülállók” szavában, mozdulatában, hozzád való viszonyulásában sem a vaksors, a véletlen ért utol, és nem is egyszerűen csak rosszindulat vagy emberi érdekek áldozata lettél? Mered-e hinni az ő metszőkésének munkáját életednek akár ilyen eseményei mögött is? Azzal együtt lehetséges ez, hogy közben maga a próféta is eloszlat minden kételkedést: a közelgő vész, Jeruzsálem lángba borulása, a templom pusztulása nem Isten szíve szerint való. Jeremiás ez esetben is túllát a horizonton: az Úr végső akarata az, hogy segítsen népén. Hogy megbocsásson az embernek, és megújítsa a vele való közösséget. Szeretete arra indítja, hogy ne azt tegye velem, amit megérdemelnék. És újból adódik a gondolat újszövetségi „kifutása”: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18) – hangzik a kijelentés mennybemenetel eseménye előtt. Ugyanaz a Jézus mondja ezt már feltámadottként, aki korábban az ellenség szeretetére, az érte mondott imádságra buzdította tanítványait, és aki még a kereszten szenvedve sem átkozta, épp ellenkezőleg, imádságban hordozta hóhérait és gyalázóit. Őbenne válik egyértelművé, hogy még a legelvetemültebb emberi szándék sem képes megakasztani Isten áldást hozó tervét: a Golgota botránya része húsvét örömének, és azon keresztül a bűnös ember üdvösségének.
E prófétai levél olvasása során világossá válhat a fogságban élők számára, hogy az Életet kizárólag az Úr jelenléte, akarata és ígérete jelenti a fogság és a szabadulás idején egyaránt. Mert bár a külső körülmények látszólag döntő módon meghatározzák az életminőséget, a valóság mégis az, hogy van áldás fogságban is, és lehet halálba rohanni azon kívül is.
Ugyanakkor egyértelműen kiderül a 10–14. szakasz üzenetéből, hogy bár Isten népével szembeni követelése változatlan („Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok…”), a neki szóló ígéret mégsem emberi teljesítmény függvénye, hanem az Úr szuverén akaratából fakadó következmény („Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jó szót, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre”).
Az Úr szava szerint a fő kérdés tehát nem a politikai értelemben vett fogság problémája, hanem hogy a nép mennyire foglya saját bűneinek. Mert Istennel való kapcsolatát ez határozza meg döntő mértékben. A nép sorsának jóra fordítása itt gyakorlatilag a szétszórtak összegyűjtését jelenti, ezzel együtt azonban fontos felismerni, hogy lényegében minden (a babiloni fogság, a prófétai levél, az istenkeresésre való buzdítás, a szabadítás ígérete) az Úr és népe kapcsolatának helyreállításáért történik.
Vajon mit céloznak életem történései? Felfedezhető-e azokban irányultság, késztetés? Mit kíván bennem, nálam, velem kezdeni az istentisztelet mint esemény? Mi húzódik meg minden gyülekezeti közösségi élmény, minden egyházi cselekmény mögött? Nekem van szükségem arra, hogy ráeszméljek: Isten a vele való zavartalan közösségre akar elvezetni engem is. Ezért a prófétai szó, ezért a Krisztus-esemény, ezért az évszázadok óta hangzó evangéliumhirdetés. Isten mentőakcióba kezdett az emberért, s ígérete szerint véghez is viszi azt.
Megjelent: Lelkipásztor 2006/10. 398–399. o.
[1] „Az ÓSZ-ben a legrégibb levél az ún. »Úriás-levél«, amelyet Dávid Jóábnak, hadserege parancsnokának írt (2Sám 11,14). Általában az uralkodók levelei parancsokat, rendeleteket tartalmaznak (1Kir 21,8; 2Kir 10,9kk; 2Krón 30,1; Ezsd 4,7; 7,11), de hallunk ajánlólevelekről is (2Kir 5,5). Szanhérib asszír király fenyegető levelét Ezékiás király a templomba viszi az Úr elé (2Kir 19,14kk). Jeremiás próféta levelet ír a babiloni fogságba hurcoltaknak (Jer 29).” In: Keresztyén Bibliai Lexikon. 2. Szerk.: Bartha Tibor. Kálvin János Kiadó, Budapest, 1995. 125.o.