Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap
Lk 14, 15–24 exegézise
A kijelölt szakasz szoros kapcsolatot mutat 14,7–14-gyel. Az asztalnál ülők egyikének felkiáltása is a közvetlenül előtte elhangzottakra utal vissza, vagyis a mennyei viszonzásra, mely az igazak feltámadásakor valósul majd meg. „Boldog az, aki Isten országának vendége.” Reflexszerű, őszinte kijelentés ez, s ráadásul valóban igazságot mond el. Jézus azonban észreveszi mögötte azt a túlzott magabiztosságot is, mely az üdvösség kérdésében a saját vallásosságában öntelt emberre jellemző. Ezért hangzik el, válaszként a felkiáltásra, a nagy vacsora példázata. Ebben Jézus azokról beszél, akik a vacsorára való meghívásukat túl könnyedén veszik és végső soron éppen e magatartásuk miatt vesztik el az asztalhoz való letelepedés jogát.
A történet szerint a házigazda először gondosan megválogatja, kiket hívjon meg a vacsorájára, s a kor szokásának megfelelően már jó előre közli velük szándékát. A vendégség idejének elérkezésekor e korábbi meghívást illett megismételni, de most már személyesen. A házigazda ezt sem mulasztja el. (Jézus példázata egyébként ennél a mozzanatnál kezdődik, s az első meghívásra csak a „meghívottak” kifejezés utal.) A meghívottak azonban (Jézus hallgatói számára hallatlanul udvariatlan és érthetetlen módon) most sorban lemondják a megjelenést. Elképzelhető, hogy terveik időközben megváltoztak – ezt próbálják bizonygatni egyébként különböző kifogásaikkal is –, erről azonban megfeledkeztek értesíteni a házigazdát. Nem vették komolyan, sőt félvállról vették a meghívást. De ha szigorúbban akarnánk értelmezni a példázatot, akkor azt is mondhatnánk, hogy előnyben részesítik mindazt, ami a pillanatnyi jólétet és boldogságot biztosítja számukra, szemben azzal, amit a házigazda adni szeretne, s e meghívás valamint a vendégségben való részvétel egy olyan terhet jelent számukra csupán, amely alól mindenképpen szeretnék kivonni magukat. Ez esetben tehát nem egyszerűen nem becsülik meg, de egészen határozottan megvetik a meghívást s azon keresztül magát a vacsorát is.
Ezek után a házigazda még kétszer küldi ki szolgáját: először a szegényeket és elesetteket invitálja meg (vö. 14,12–14), majd mindazokat, kiket a szolga az utakon talál. Kijelenti: az első körben meghívottak közül senki sem fogja megízlelni a vacsorát. Ez utóbbi két meghívás egyike Isten gondoskodó szeretetének Izráel szegényei és elesettjei felé való odafordulását, míg a második a kegyelemnek a pogányok irányában való kiterjesztését jelképezi. „Kényszeríts bejönni mindenkit!” – hangzik a felszólítás. Ez semmiképpen sem erőszakra való buzdítást jelent. Olyan embereket kell most meghívnia a szolgának, akik még csak álmukban sem gondolnának arra, hogy valaha is részük lesz ilyen kiváltságban. Meg kell értetni, el kell velük fogadtatni az üzenetet, meg kell győzni őket, hogy megértsék: valóban meghívottak a nagy vacsorára.
Megjelent: Lelkipásztor, 1998/6. 237. o.