Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap
Mt 22, 34–46 exegézise
A kijelölt igeszakasz első pillantásra két teljesen különálló részből áll, alaposabb vizsgálat után azonban mégiscsak azt kell mondanunk, hogy ezek nem véletlenül kerültek egymás mellé – összetartozásuk kétségbevonhatatlan. Érdemes figyelmet fordítanunk az első szakasz szinoptikus párhuzamosaira, valamint a történet közvetlen előzményére: a szadduceusokkal folytatott vitára is. A 34. vers arról tanúskodik, hogy ennek következtében gyűlnek Jézus köré a farizeusok s akarja kísérteni őt egyikük. Jézus e csoporthoz intézett válaszait tartalmazza mindkét igeszakasz, rávilágítva a mindenkori vallásos élet azon gyenge pontjaira, melyek a kegyes ember tökéletes tévedését bizonyítva saját önértelmezésében élete legsebezhetetlenebbnek vélt területeinek számítottak, s számítanak ma is.
Az első ilyen kérdés a szeretet kérdése. A zsidó írástudomány egyik fontos törekvése volt, hogy a parancsolatokat egyetlen mondatban foglalja össze. A 36. versben megfogalmazott kérdést felvető farizeus kísértő szándéka abban áll, hogy Jézus esetleges helytelen válasza esetén leleplezhetik őt: íme a sokaság előtt prédikál, pedig még a törvénnyel sincs tisztában. Jézus a várakozást felülmúlva egyetlen mondat helyett két mondatban válaszol, tágra nyitva ezzel az ember beszűkült látókörét. A szeretet kettős parancsa szétválaszthatatlan: nem lehet Istent szeretni az emberek szeretete nélkül, és fordítva is igaz, Isten szeretete nélkül a valódi embertársi szeretet is lehetetlenné válik. S mivel önszeretetünk még a legvallásosabb elkötelezettség esetében is szinte korlátlannak mondható, csak ez lehet a „mértéke” egymás iránti szeretetünknek – mondja Jézus. De alkalmas-e a szeretet arra, hogy követelménnyé váljon? Mindaddig nem, amíg érzelemnek tekintjük. E kettős parancsolattal Jézus tehát nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy a szeretet nem csupán érzelmi síkon van jelen az ember életében, hanem sokkal inkább egyfajta magatartásformát, áldozatvállalást jelent.
A második kérdésfelvetés röviden így szól: Kicsoda a Krisztus? Az előző szakaszban Jézust kérdezték, most viszont ő teszi fel a kérdést, fontos tehát tudatosítanunk, hogy ezúttal nem kérdezők, hanem megkérdezettek vagyunk. A farizeusok válasza a 110. zsoltár alapján ez: a Dávid Fia. Az evangélium tanúságtételében e kijelentés a farizeusok értelmezésétől igencsak eltérő jelentéssel bír.
1. A „Dávid Fia” cím a korabeli zsidóság számára elsősorban a Messiás Dávid családjából való származását hirdeti, míg az újszövetségi hit szerint Istennek arra a szeretetére emlékeztet, amelyért Krisztus valóságos emberré lett értünk.
2. A farizeusok úgy vélték, hogy a dávidi birodalom visszaállítása is a Messiás feladata lesz majd, Jézus válaszában viszont az a hit tükröződik, hogy a Krisztus trónja az Atya jobbján van, mely mindenképpen több tehát bármiféle evilági hatalomnál.
3. A zsidó várakozások közé tartozott az a gondolat is, hogy a Messiás Dávidként pásztora lesz majd népének (Ez 34,23), míg az Újszövetség arról tanúskodik, hogy Jézus egész működése és szolgálata túlnő a zsidóság keretein. Mindenképpen ki kell zárnunk azonban azt a felvetést – írja Karner Károly –, mely szerint e szakasz Jézus dávidi származása megkérdőjelezésének szándékával íródott volna (e véleményt támasztja alá egyébként, hogy a Mt-nál és Lk-nál található családfák is egyértelműen a dávidi származás mellett foglalnak állást).
Melyik a nagy parancsolat? Kicsoda a Krisztus? – a két kérdés szorosan összetartozik. Textusunk tanúságtétel arról, hogy csak a Jézusba vetett hit által tudjuk Istent és a felebarátot igazán szeretni, s arról, hogy Jézus éppen a szeretet tökéletes betöltése által bizonyult Krisztusnak s így egyedül érdemesnek arra, hogy a szeretet parancsolatát mindannyiunk szívére helyezze.
Megjelent: Lelkipásztor, 1998/10. 394–395. o.