Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap
Rm 16,17–24 exegézise
Több okból is meglepő, hogy Rm 16,1–16 szakaszát egy ilyen polemikus rész követi. Először is azért, mert a 16. vers után igazság szerint már csak egy záróáldást várnánk (20b), másodsorban ez a szakasz félbeszakítja a 16,21–23 versek köszöntésének összefüggését, harmadsorban pedig az előzőekben semmi sem indokolja e polemikus rész beiktatását. (Csak arra utalhatunk, hogy Gal 6,11 és azt követőkben is levélzáradékként hasonló polémiát találunk, 1Kor 16,22-ben a testvéri csókra való felszólítás és a záróáldás között pedig egy anathema-formula áll.) Mégsem értékelhető ez a darab olyan formán, mintha Pál más gyülekezetek fejlődéstörténetének tapasztalata alapján egy általános jellegű intéssel akarna a dolgok elébe vágni, hogy ezzel előzze meg az elhajlást. Ulrich Wilckens [1] véleménye szerint nem vonható kétségbe, hogy az apostol a 17. versben aktuális indítóokból konkrét ellenfelektől óv. Arra a következtetésre jut, hogy semmiféle érv nem hozható fel, még irodalomkritikailag sem, Rm 16 integritása ellen. Bár a köszöntésekben szereplő nevek jó része Efezusra utal, mégsem valószínű, hogy ez a rész egy efezusi levél töredéke volna, hiszen Efezussal kapcsolatban is csak egy büntetőjogi üldöztetésről tudunk Pál személyét illetően, és nem valamiféle egyházon belüli ellenfelekkel való konfliktusról (ApCsel 20,29 már páli korszak utáni textus).
A 17. versben olvassuk az ellenfelekről, hogy „szakadásokat és botránkoztatásokat okoznak”. Az első szó megtalálható a bűnös szenvedélyek listáján is Gal 5,20-ban, a másik Rm 14,13-ból ismert, de most valamivel élesebb jelentéssel bír. Ezek az emberek tehát a gyülekezet egységének széttörését, illetve a már megismert tanítás útjáról való eltérítését célozzák meg. Az ἐκκλίνειν feltételezi, hogy ezek nem tagjai a római gyülekezetnek, hanem kívülről érkezők, kiknek felvételi kérelmét meg kell tagadni, sőt még csak a gyülekezet életébe való bebocsátásukat sem szabad engedélyezni. A 18. vers (vö. Rm 12,11. 14,18; Kol 3,24; Ef 6,7; Fil 3,18–19) érthető úgy, hogy Pál a tévtanítók keresztyén voltát vonja kétségbe, de az is lehetséges, hogy ez a polemikus bírálat egy speciális értelmet hordoz, tudniillik azt, hogy az apostol a δοῦλοι Χριστοῦ címet illetően (vö. 1,1) tőlük minden tekintélyt elvitat. A 15,33 záróáldása a 20. versben egy eszkatológikus biztatássá válik, mely egyúttal egy az ellenségre értendő átkot is magába foglal. Ebben a kontextusban ez csak azt jelenti, hogy az ellenfelek, ahogy 2Kor 11,14-ben is, mint a Sátán funkcionáriusai értékelendők.
Összegzésként tehát elmondható, hogy a fent említett zsidó-keresztyén ellenségekkel való konfliktus mindegyike (tehát Korinthusban, Filippiben és Galáciában) Pál életének azon két évére esik, amikor a Római levél centruma megfogalmazódott. Így tehát nem csak Pál számára kapcsolódhattak ezek szorosan egybe, hanem minden valószínűség szerint saját önértelmezésükben is. Ezek után mérlegelve F. C. Baurs hipotézisét egy a gyülekezetekben megkezdett Pál elleni judaisztikus kampányról –, jelenleg ez tűnik e két év legmeggyőzőbb rekonstrukciójának.
Megjelent: Lelkipásztor, 1997/7–8. 314. o.
[1] Wilckens, Ulrich: Der Brief an die Römer (EEK) Neukirchener Verlag, 1989. 138–145.o.