Böjt 5. vasárnapja
Jn 8,46–59 exegézise
Textusunk hátterében az a vallási alapon történő zsidó-keresztyén elkülönülés áll, melynek nyomai élesen mutatkoznak meg János evangéliumában, s amely miatt az evangélistát sokan zsidóellenességgel vádolják. Pedig Jánost kizárólag a zsidóság üdvtörténeti szerepének megértése vezeti: véleménye szerint Jézus elvetése a zsidóság részéről alapjaiban változtatja meg a választott nép és az Atya viszonyát. Már a szóhasználat is félreérthető: a szerző elsősorban a nép vezetőit („zsidók”) teszi felelőssé a hitetlenségért. Az ember Istenhez való viszonyának tekintetében Jézus működése leleplező erejű: csak az mondhatja magát Ábrahám gyermekének, aki felismeri és elfogadja Isten Egyszülöttjét. Jézus ellenfeleinek tévedése abban áll, hogy akkor is csupán származásukra hivatkoznak, amikor hitbeli és erkölcsi kérdésről van szó.
A 47. versben felbukkan az az eszkatológiai (és nem ontológiai) dualizmus, amely oly jellemző az evangéliumra: Jézus elfogadása magában hordozza az istengyermekségben való részesedést, míg visszautasítása a hazugság atyjához való csatlakozást erősíti meg. A szakasz végén világosan kitűnik, hogy a törvényhez görcsösen ragaszkodó ember kész, akár még a gyilkosság eszközével élve is, minden törvényes formát figyelmen kívül hagyni, ha a számára kényelmetlen vagy megütközést keltő igazság hangját másképp nem képes elnémítani. Ez a momentum már Jézus halálának előkészítéseként szerepel a textusban. Míg azonban Pál Krisztus halálát az eredendő bűn erejével hozza összefüggésbe (vö. Rm 5,12–14; 6,1–14), addig azt János a Sátán erejének tudja be.
Jézus minden más létet megelőző létezéséről már az előszóban írt az evangélista. Az Atyával ily módon való szoros egységet a zsidó öntudat három alappillérének (a Törvény által Mózeshez, a kiválasztottság szerint Ábrahámhoz és végső soron Istenhez való tartozás tudata) relativizálásával (és nem eltörlésével) fejezi ki. Mindhárom viszonyulást Jézusnak rendeli alá –, mielőtt Ábrahám és a hozzá fűződő kiválasztottság megvalósult volna, Jézus az öröklét állandóságával létezett. Ábrahám örömének is része az a bizonyosság, mely szerint életéből és hitéből látja kibontakozni a Megváltó eljövetelét és művének egyetemességét.
A halhatatlanság gondolata mögött sokak szerint a korai parúziavárás kontextusa áll. Hasonló motívum szerepel Jn 21,23–24-ben, ahol a tanítványok azon vélekedéséről olvashatunk, mely szerint a „szeretett tanítvány” a parúziáig nem hal meg. Az evangélium redaktora már nem értett egyet ezzel a véleménnyel, ezért következtethetünk arra, hogy a Jn 8,52-ben szereplő kijelentést sem testi értelemben fogja fel. Az evangélium elsősorban a megvalósult eszkatológiáról tanúskodik : az ősegyház hagyományos jövőbeli eszkatológiája helyett itt a lelki esemény kerül előtérbe, melyen keresztül az isteni életben való részesedés negatív vagy pozitív formában, de már most jelenvalóvá válik az ember életében. Számol ugyan azzal, hogy a test feltámadása még nem történt meg, mégis úgy véli, Jézus a halhatatlan életet nem a halál és a feltámadás útján nyeri el, (mint ahogy az Pálnál látható, gondosan beleillesztve a történelem folyamába – vö. Rm 1,4), hanem annak mindig is birtokában volt, ezt hozta közénk ebbe a világba. Jánosnál az eszkatológikus feszültség tehát nem idői („már most” és „még nem”), hanem létünk „világban való” de „nem a világból való” kettősségében csúcsosodik ki.
Megjelent: Lelkipásztor, 1998/2. 76–77. o.