Böjt 2. vasárnapja
1Thessz 4,1–8
Exegézis
A „megszentelés”, „megszentelődés” kifejezések tartalma kétféle módon értelmezhető. Erkölcsi értelmezésük szerint e szavak azokat a cselekedeteket jelölik, melyek az ember megváltott állapotából következnek. Az ide vonatkozó újszövetségi szakaszok viszont azt is egyértelművé teszik, hogy Isten Lelke az, aki megszentel (ld. 2Thessz 2,13; 1Pt 1,2 stb.). Semmiképpen sem volna helyes ezt a kétféle értelmezést egymással szembeállítanunk, hiszen mindkettőnek fontos helye és szerepe van a keresztyén életben. Mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben megfigyelhető az az árnyalt jelentéstartalom, mely még ezt az első látásra talán egymásnak feszülő két megközelítést is képes kibékíteni egymással. Eszerint a megszentelés az az esemény, melynek során valaki vagy valami teljesen Isten szférájába, hatósugarába kerül, elkülönítetté, szentté lesz. Ennek az eseménynek az alanya minden esetben Isten. Az Újszövetségben Isten mellett, mint engesztelő természetesen megjelenik Jézus Krisztus is (Jn 6,69; 17,19; 1Kor 1,2; Ef 5,25k), sőt maga a keresztyén ember is, aki saját magát és a vele kapcsolatba kerülő többi embert is megszenteli (1Tim 2,15; 1Thessz 4,3k). A megszentelés kiindulópontja azonban ezzel együtt is kivétel nélkül mindig Isten cselekvésében érhető tetten (1Thessz 4,7; 1Tim 4,4k; 2Thessz 2,13).
Hangsúly kerül a szakaszban az apostoli tanításban való megmaradásra is. Arról a tanításról esik szó, mely biztos gyökeret jelent a mindennapokban, akár újabb és újabb, eddig nem ismert körülmények, kérdések, problémák megértése, megoldása során is. Ilyen módon nem a kreativitás (ami eredetiséget, új dolgok létrehozására való képességet jelent) a „tanítás” tartalmához való megfelelő viszonyulás. Az apostol inkább az „átvétel”, „igénybe vétel”, „elfogadás” magatartására buzdít. A többes szám első személyű megfogalmazás pedig különösen is aláhúzza a közös tanítás egybetartozást erősítő és a közösség épülését elősegítő hatását. Az apostoli szó ilyen értelemben szilárd kapaszkodóvá válik, melyhez naponta visszatérhet, melyből naponta erőt meríthet az ember. „Visszatekintés” és „hűség” – az apostoli intés egyik igen fontos momentumára világítanak rá ezek a szavak (vö. Jel 2,5).
Az, amiről az apostol beszél, egyáltalán nem idegen a gyülekezet számára. „S amint éltek is” – olvashatjuk egy elrejtett félmondatban az erre vonatkozó utalást. A gyülekezet részéről is megtapasztalt, megértett és elfogadott tanításról van tehát szó, ám ez a kötődés egyben felelősséget is jelent az ember számára, ti. hogy „ebben jussatok még előbbre”. Nem egy elrejtett, csak különleges képességekkel rendelkező egyének számára elérhető ezoterikus tudásról olvasunk itt, hanem arról az evangéliumról, mely kivétel nélkül minden emberhez szól (vö. 5Móz 30,11–14).
Meditáció
Hozzászoktunk ahhoz, sőt már-már természetessé is lett, hogy a tisztaság valami olyasmi, amit inkább szégyellnünk kell, mint bevallanunk. Életünk viharai cinizmust és félelmet váltanak ki belőlünk. A tisztáról gyakran azt gondoljuk, hogy kevesebb, mint az, aki sokat próbált. A tisztaságot vérszegénynek tartjuk a bővérű tapasztalattal szemben. Élet-ellenesnek az életessel szemben. Szélmalomharcnak, elfuserált kísérletnek a többség életelveivel és életgyakorlatával szemben. Mintha nem akarnánk tudomásul venni, hogy a tisztaság ellentéte nem a gyakorlatias, hanem a szennyes.
Életünket ma már szinte minden területen az elszennyeződés réme fenyegeti. Egyre sürgetőbb és halaszthatatlanabb a tisztaság követelménye. Friss vizet szeretnénk inni és nem mosogatólevet. Tiszta levegőt volna jó belélegezni, tiszta beszédet hallani, érdekektől mentes, jószándékú véleményeket. Mert a tisztaság képes áthatolni az áthatolhatatlannak vélt falakon, mivel nem önmagából veszi az erejét. Alázatossá tesz, szemben a szennyel, ami megaláz. Kevésbeszédű, hiszen egyértelműségével és egyszerűségével nevükön nevezi a dolgokat; ezek után már nincs mit mondani. A tisztaság a mélyből feltörő, Istenből eredő erő, olyasmi, ami másokat is tisztává tesz, s ha találkozunk vele, magunk is megtisztulunk. Istenhez tartozni azt is jelenti, hogy a tiszta szobába léphetünk. Előtte azonban vegyük le sáros bakancsunkat.
Megjelent: Lelkipásztor, 1999/2. 76–77. o.